Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
Megújulni és megtartani - Álmok, tervek, stratégiák. Beszélgetés Praznovszky Mihállyal
P. E tekintetben nem volt nehéz dolgom, a 93 előtti legalább egy évtizedben egyértelművé vált az irodalmi muzeologia egyenjogúsága a muzeológiai testvérek között. Egyik oldalról tehát az a régi belső, kreált hierarchia a művészettörténet, néprajz, régészet között ideig-óráig fenntartható, de ma már semmi reális alapja nincs. Másrészről az irodalomtudomány is elismerte az irodalmi muzeologia teljesítményét, csak utalok azokra az alapkutatásokra, amelyek révén itt olyan tudományos eredmények születtek, amelyek a mai napig kikerülhetetlenek, gondoljunk például könyvsorozatainkra, a bibliográfiai füzetekre, a Kézirattár, a Fofoféfo-sorozatainkra; aki ma irodalomtudománnyal kívánna foglalkozni, ezeket nem kerülheti ki. 1993-ban tökéletes volt az összhang az Irodalomtudományi Intézettel és az ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézettel is. B. Mi vetette fel akkor mégis az intézmény megszüntetésének a gondolatát? P. Az a zavaros közgondolkodás, amely a kilencvenes években itt Magyarországon mindenütt megnyilvánult; az, hogy nem tudtuk, mit akarunk, csak azt, hogy valami mást. És ott is ellenséget véltek felfedezni, ahol nem volt ellenség. Úgy tartották, hogy az irodalmi múzeum az bolsevik képződmény; moszkvai példára jött létre, meg kell szüntetni. Beiktatásom során is ez majdnem így hangzott el: olyan múzeum igazgatóját mutatom be önöknek - mondta a minisztérium egyik akkori vezetője -, amely múzeum bolsevista csökevény, és amelyet előbb- utóbb meg kell szüntetni... És természetesen ismerjük azokat az elképzeléseket, amelyek nincsenek ugyan leírva és nemcsak velünk kapcsolatosak - nevezetesen, hogy a főváros kellős közepén áll egy palota, amely kiválóan alkalmas lenne banknak vagy kaszinónak, de múzeumnak luxus. B. Ezért vetetted fel a felújítás kérdését? P. Nemcsak a felújítást, hanem annál jóval többet. Azt gondoltam ki, hogy a legjobb védekezés a támadás. Azt már láttam, hogy az, amit én nagy erővel folytatok, és aminek a tradíciói megvoltak, tehát látványos, színes kiállítások, az azokra épülő közművelődési programok, a kortárs irodalom eseményének befogadása, annak jó a sajtóvisszhangja, de ez még mindig kevés. 1995. december elején hírét vettem, hogy a Magyar írószövetség bajban van, nem tudja kifizetni a Bajza utcai székház bérleti díját. Mint társadalmi szervezet nem kap normatív költségvetési támogatást a működéséhez, a pénzt úgy kell összeszedegetnie, összepályáznia. Talán már nyolcmillióval tartozott, és a kilakoltatás veszélye fenyegette. S akkor felhívtam a helyettes államtitkárt, Török Andrást, és azt mondtam: - Van egy ötletem, hozzuk ide az írószövetséget a Károlyi-palotába. - Nagyszerű ötlet - felelte ő, aki nyitott személyiség volt. De - folytattam - van egy kis gond. Ahhoz, hogy befogadjuk az írószövetséget, az épületet fel kell újítani, ki kell tenni a lakókat, mert különben nem férnek itt el, a több, mint százéves épületet rendbe kell hozni. Ez december elején volt, december végére kiderült, hogy az akkori minisztert, Fodor Gábort menesztik, és Török András, aki korrekt ember volt, úgy érezte, hogy akkor neki is mennie kell. Na - gondoltam -, ennek az álomnak vége, de nem számoltam azzal, hogy az új miniszter, Magyar Bálint génjében hordozza az irodalom iránti elkötelezettséget. Alighogy hivatalba lépett, 96 januárjának első napjaiban, már hívatta Bán Évát, a minisztérium akkori irodalmi osztályának vezetőjét, érdeklődvén, mi is az a Magyar Irodalom Háza. Bán Évával együtt tájékoztattuk a miniszter urat az ötletről, amellyel meg lehet menteni a kilakoltatástól és felesleges irodalmi, politikai botránytól az írószövetséget, másrészt megújítani a Károlyi-palotát. Ezt ő elfogadta és beépítette az akkor induló millecentenáriumi tervbe. B. Mi az oka, hogy most, 2000-ben az írószövetség még sincs falaink között? 205
