Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A »betű« múzeuma" - Pomogáts Béla: Eposz Kassák maszkjában
poeticum"), Mallarmée Kockadobására, Apollinaire calligramme-jaira és az orosz futuristák montázsaira gondolunk, megállapíthatjuk, hogy a vizuális költészet szinte végigkíséri magának a költészetnek a történetét. Mint ahogy Langi Mihálytól és Szenei Molnár Alberttól Kassák Lajosig és Tamkó Sirató Károlyig együtt halad a magyar irodalom históriájával is. A történelmi múltnak ez a változatos gazdagsága bontakozott ki teljesebben a mi korunkban, midőn a különböző „lettrista", „konkrét", „speciális" és „vizuális" költői irányzatok Brazíliától Németországig és lám, Magyarországig népesítik be jeleikkel korunk költészetének térképét. Ez az imaginárius térkép bontakozik ki a szemünk előtt a jelen kiállításon is. A költői vizualitás legkülönfélébb törekvéseivel és eljárásaival találkozunk, a kassáki képarchitektúra hagyományait modernizáló inkább képzőművészeti jellegű munkáktól a párizsi Magyar Műhely ugyancsak sok irányba ható szemiotikái költészetének eredményeiig. Másodszor is figyelemre méltónak tartom, hogy a kiállítás - a maga szerényebb keretei között is - az egyetemes magyar irodalom szellemi egységét reprezentálja. Ennek az egységnek a jegyében kerültek egymás mellé a párizsi Nagy Pál és Papp Tibor, a bécsi Bujdosó Álpár, az egyszerre bécsi és budapesti Maurer Dóra és Gáyor Tibor, a genfi Szentjóby Tamás, az újvidéki Szombathy Bálint és Ladik Katalin, a budapesti Erdély Miklós, Zalán Tibor, Szkárosi Endre és Petőcz András, a szombathelyi Székely Ákos és Molnár Miklós munkái. Kár, hogy a kolozsvári vagy pozsonyi magyar vizuális költői törekvések ezúttal nem képviseltethetik magukat. Ebben az együttesben különleges szerep illeti meg a Magyar Műhely költőszerkesztőit, akik éppen huszonöt esztendeje alapították meg folyóiratukat, és azóta töltik be következetesen a modern magyar irodalom előőrsének, avantgárdjának szerepét. Még nem olyan régen a magyar irodalomnak az a szellemi köztársasága, amely most bennünket fogadni fog, láthatatlan intézménynek, titkos respublikának számított. Számomra mindenesetre öröm, hogy most irodalmunk ez a (majdnem) teljes egysége is vizuális alakot ölt a tárlaton. Kicsiny seregszemle ez, a nyolcvanas évek magyar avantgárdjának enumerációja egy szövegből és látványból fakadó művészi áramlat belső történetének is rejtett epikája. Hogy a klasszikus köteteim parafrázisát adjam: „Eposz Kassák maszkjában." Remélem, a százéves mester is elégedetten fogja szemlélni az égbolt kárpitja mögül.* Élet és Irodalom 1987. április 3. * Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum képvers-kiállításának megnyitójaként 1987. március 26-án. 152