Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„A »betű« múzeuma" - Valachi Anna: Rendhagyó tárlat Radnótiról

lantású, a megrendítő végzet sejtelmével telített fotót közük Radnótiról, amely egy borús óra emléke, de semmiképp sem volt jellemző a költő alaptermészetére. Bálint György, a később tragikus sorsra jutott, „eltűnt" íróbarát így jellemezte a „halálra ítélt" életérzés megfogalmazóját: „Igazán nem bánatra hajló költő. Lázadó temperamentum, szereti az életet... Imádja a megfogható valóságot, a természetet, boldoggá tudja tenni nemcsak a szerelem, hanem egy tavaszi pocsolya a mezőn, mókus futása a nyári erdőben... Kevés egészségesebb költőt ismerek ma - mégis mindig eszébe jut a halál."

És az életteli fotók ellenére eszébe jut a kiállításlátogatónak is, még mielőtt a deszkafalba torkolló, szögesdróttal szegélyezett teremrészhez érkezne, amely a bori és a Bor környéki munkatáborok megdöbbentő barakkfotóit, Radnóti utolsó olvasmányait (Arany János műveit és a Bibliát), valamint az Abdán exhumált holttestek zsebeiben talált iratokról szóló listát tárná elé.

Két életszféra dokumentumai néznek farkasszemet egymással a tablókon. A kurta idillek pillanatképeit - odaadó, szerelmes napfürdő Fannival a strandon; vigasság közepette a szürkebarátot szürcsölő „fürge barátok" társaságában; gondtalan párizsi felfedezőúton - kordokumentumértékű riport- és szociofotók ellenpontozzák a fasizálódó, majd háborúzó Európa és Magyarország letűnt hétköznapjairól. Mintha egymás illusztrációi lennének a fényképek s alattuk a rövid Radnóti-versidézetek, érzékletesen bizonyítva, mennyire egy tőről sarjadt itt költészet és valóság.

Lesznek talán, akik keveslik a költő életére vonatkozó kiállításanyagot, és nem értik, miért töltik meg a fél termet történeti múzeumba való dokumentumfotók. Az ok kézenfekvő: háborús időkben a történelem főszerephez jut az emberek életében, mert a végzetüket hordozhatja. A „fajkutatás" módszerét, a gettók világát, a munkaszolgálatosok menetelését, az európai fővárosok legszebb pontjain feltünedező horogkeresztes zászlók vándorlását, Sallai és Fürst sírját vagy a spanyol szabadság- harc szomorú epizódjait megörökítő fényképek itt azt érzékeltetik, miképp dobálták a vak történelmi erők egy értelemellenes korban tehetetlen játékszerként szellemi életünk egyik kiválóságát. S mivel mindezt ritkán vagy még soha nem pubükált anyaggal tudatosítja, az ismert tények is újszerű megvilágításban szemlélhetők.

A szokványos módszereket sutba vető tárlat rendezője nem hagyatkozott csupán a múzeum tulajdonában levő emlékanyagra, hanem maga is gyűjteni kezdett. A költő 1943-ban keltezett keresztlevelének másolatát a Bazilikában szerezte be (a pecsét el is árulja az újkori buzgalmat); a használati tárgyak skálájának bővítésére Fanni asszonytól kölcsönkérte különös formatervezésű kávédarálójukat (Bálint György nászajándékát); az utolsó stáció megjelenítésére alkalmas szögesdrótot is ő kerített, hosszas utánjárással.

Nem fáradt hiába: a hagyaték darabjai és az új szerzemények - a történelem dramaturgiáját követő elrendezésben - olyan irodalmi tárlat anyagát alkotják, amilyenből, sajnos, egyelőre kevés van. Eredeti koncepciót követ, mégsem tantételszerű; elegánsan szűkszavú, mégis sokatmondó; ízléses elrendezésű, s rendkívül stílszerű. A sokféle fénykép, a korabeli újságok, könyvek, iratok, a gazdátlanul maradt tárgyak és a veszteséget pontosan fölmért utókor tiszteletét közvetítő Radnóti-portrék néma üzenetét azok is megértik, akik először találkoznak a költővel s korával, de Radnóti rajongói is rácsodálkozhatnak ifjan maradt arcának s ismertnek vélt művészetének itt fölfedezett vonásaira.

Magyar Hírlap 1984. május 31.

143