Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„Ha nem volna, fel kellene találni" - Rónay György: Melocco Miklós és Sváby Lajos kiállításának megnyitója (1973)

dobásával mindig és csakis a művel akar szembenézni. Pedig mit mond - szintén általános érvénnyel, mert hiszen listáját bárki tetszése szerint kiegészítheti bármilyen más izmussal, a realizmustól kezdve a tassizmusig, vagy még tovább - korunk egyik legnagyobb művésze és legmélyebb, mert leggyakorlatibb művészeti gondolkodója, Henry Moore? „A heves összecsapás az absztraktok és a szürrealisták között számomra teljesen fölösleges - mondja. - Minden jó művészet egyaránt tartalmaz absztrakt és szürrealista elemeket, éppúgy, mint klasszikus és romantikus elemeket is; szigorú rend és meglepetés, értelem és képzelet, tudat és ösztön találkozik benne."

De hát akkor nincsenek fogódzók, nincsenek mértékeink a dolgok megítélésére? Vannak. Csakhogy ezeket nekünk magunknak kell kialakítanunk a mű sugalmazá- sára. Ezúttal kritikust idézek, egyikét korunkban a legfogékonyabbaknak: Jean Prévost egy szintén általános érvényű mondatát egyik, Stendhallal, pontosabban Stendhal művészi teremtésével, alkotásmódjával foglalkozó könyvéből. „Valójában - írja - minden egyes mű terve külön szabályokat kelt az író - (mondjuk tágabban: a művész) - fejében, olyan belső törvényeket, melyek lényegében csak arra a műre alkalmazhatók."

Ehhez csak azt tenném hozzá: bízhatunk benne, hogy - ha elfogulatlanul, nyitottan és a kellő alázattal szemléljük, vagyis nem a bírálás, hanem a befogadás alapszándékával - előbb-utóbb minden igazi, jó és komoly mű önként árulja el nekünk a maga belső törvényeit.

Egy portré belső törvénye például nem föltétlenül a fotografikus hűség, sőt - mondhatjuk - egyáltalán nem a fotografikus hűség. Egy kép belső törvénye sem föltétlenül a kép „tárgya", vagy rosszabb esetben „anekdotikus tartalma"; éppen ezért egy képhez - vagy egy szoborhoz - nem tanácsos azzal a kérdéssel közeledni, hogy „mit ábrázol", az alapkérdésnek mindig annak kell lennie: mit alkotott, mit teremtett a műben a művész; mi az az immár autonóm valóság, ami előttem áll; mi az a - goethei kifejezéssel - „második természet" (tehát a természeti valósággal egyenértékű új valóság), amivel szembekerültem. A műnek tehát nem „hasonlítania" kell, hanem egyszerűen, de a szó teljes értelmében és hitelével „lennie".

Végül engedjenek meg még egy hivatkozást, ezúttal ismét egy íróra, Julien Greenre. Naplójában többször is elmondja, hogy egy-egy regényéről előre tervet készített. A terv azonban írás közben hamarosan csődöt mondott: az alakok, akiket talpra állított, elkezdtek az író tervétől eltérőleg, a maguk karakterének törvényei szerint cselekedni. így van ez minden valódi művésszel. O teremti a művet (teremti művé a látomását), de ha egyszer hozzákezdett, már maga a mű is teremti magát, részt vesz a saját megvalósulásában. „Minden anyagnak megvan a maga sajátossága - mondja Henry Moore. - S csak ha a szobrász közvetlenül nyúl hozzá, csak ha aktív viszonyt teremt vele, akkor vesz részt egy-egy elgondolás megvalósulásában." A festészetben ugyanígy van: a képet a festő festi, de közben festi önmagát a kép is.

Minderről - és az alkotás teremtő véletleneiről - sokat, nagyon sokat lehetne még beszélni; de félek, máris visszaéltem a türelmükkel. Legyen mentségemre, hogy amit mondtam, azt egyrészt, bár közvetve, de a kiállító művészek és műveik jellemzésére is mondtam; másrészt azzal a szándékkal és reménnyel, hogy közös művészi megértésünk útjából - amennyiben egyáltalán szükség volt rá - sikerült bizonyos akadályokat, fönntartásokat, vagy egyszerűen csak gátló kérdéseket elhárítanom.

S ezek után igazán nincs más hátra, mint megköszönnöm - azt hiszem, mindnyájunk nevében - Melocco Miklósnak és Sváby Lajosnak a kiállított műveiket, Bánszky Évának pedig a gondos, hozzáértő, mintaszerű rendezést.

111