Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
E. Csorba Csilla: Előszó
Előszó A forradalmi próbálkozások a mindenkori objektív erőviszonyok reális mérlegelése alapján a legritkább esetben (sokak szerint sosem) indulnak a siker biztos reményében. Az éppen fennálló hatalmi viszonyok mögött meghúzódó megfontolások, érdekek és az uralmon levők kezében lévő (kar)hatalmi eszközök a gyökeres változások akaróinak győzelmi esélyeit alaposan megnehezítik, vagy eleve megkérdőjelezik. A valóban minőségi ugrások és megújulások az emberiség története, fejlődése folyamatában mégis elsősorban a forradalmi megmozdulások eredményeként jöttek létre, paradox módon gyakran a forradalom hőseinek politikai veresége vagy bukása ellenére. Saját korukban gyakran illúziónak hitt, irreálisnak tartott, a „bölcs előrelátók” által eleve esélytelennek minősített tervek, programok váltak sokszor hirtelen valósággá, a fanatikusok lehetetlent nem ismerő lelkesedése és kitartása változtatta az irreálist reálissá. Nemegyszer „az idő minőségét” felismerő, a szükséges kompromisszumokat megfelelő történelmi pillanatban megkötni képes politikusok, államférfiak egészítették ki és erősítették fel, őriztették meg - szerencsés esetekben - a forradalom által kivívott eredményeket, teljesítményeket. A legtisztességesebb, legkörültekintőbb és legmegalapozottabbnak tűnő kísérletek is végződhettek azonban - mint a magyar történelemben nem egyszer - a nemzetközi együttműködésre támaszkodó ellenforradalmi túlerő felülkerekedésével, hogy azután utat nyissanak az üldöztetésnek, megsemmisítésnek, restaurációnak, emigrációnak stb. A forradalom utáni időszak éppúgy kedvezett az igazi hősök sokszor tiltott kultuszának, mint az utólag mindent jobban ismerő, mindent számon kérő, tévedhetetlen vádaskodóknak, s a bűnbak-kereső - így negatív hősöket, gonosz nemzetárulókat felfedő, kijelölő - történeti gondolkodásnak. Az 1848-as forradalom megítéléséről, „1956” helyéről napjainkig tartó szenvedélyes viták, személyeskedésekbe torkolló kölcsönös meghasonlások, kiéleződő ellenségeskedések uralkodók a magyar történeti gondolkodásban. A nemzeteket egymással szembe állító, belülről is végletesen (vagy akár végzetesen) megosztó, szinte feloldhatatlannak és meghaladhatatlannak tűnő gyűlölködések halmaza jelzi és övezi a forradalmi örökségek múltját, jelenét - félő, hogy sokáig még jövőjét is. A győztes, bukott, vagy vereségük ellenére is sikeres forradalmak kollektív élménye meghatározta és megalapozta a különböző nemzetek identitástudatát, értékrendjét Európa-szerte, függetlenül valós tartalmuk ábrázolásának hitelességétől, azok ösztönös, vagy tudatosan manipulált torzításaitól. A nemzetek közötti rivalizálás deformáló hatásait erősítették fel különböző 7
