Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Lakis Proguidis: 1848 után. A közép-európai nagyregény gyökerei
értelmiségiek figyelmét. Egyfelől arra, hogy egy magyar ember 1956-ban miért hivatkozhatott Európára, miért köthette saját sorsát Európáéhoz és — ami ennél is fontosabb - miért gondolta úgy, hogy halála árán is védelmeznie kell. A második kérdés magától értetődik: vajon eljutott-e az üzenet Európához? Kundera ebben a cikkében fogalmazta meg legvilágosabban gondolatait Közép- Európáról. E gondolatokat véleményem szerint egyáltalán nem értették meg, függetlenül attól, hogy a cikk hatalmas visszhangot váltott ki és rengeteget írtak róla. Kundera, aki nyíltan szembeszáll a Mitteleuropa híveivel és elutasít minden olyan irányzatot, amely kizárólag a nemzet fogalmára építve keresi önazonosságát, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia részét alkotó országok egységét olyan kulturális egységnek tekinti, amely szorosan összefügg ontológiailag bizonytalan geopolitikai helyzetükkel. Kundera szerint a kis közép-európai nemzetek kusza halmazát összekötő kulturális egység a látszat ellenére sokkal fontosabb és jelentősebb, mint egymással folytatott torzsalkodásaik és háborúik, kölcsönös értetlenségük és ködképként kergetett vágyuk, hogy mind-egyik felépítse a maga kis házikóját. Hogy Kundera gondolatmenetét röviden összefoglaljam - vállalva a veszélyt, hogy végtelenül leegy-szerűsítem ezt az igen összetett kérdést - FrantiSek Palacky cseh történészt szeretném idézni, akinek a neve Kundera cikkében is szerepel, és aki a maga korában azon kevés felvilágosult gondolkodók közé tartozott, akik felmérték, mi az, ami Közép-Európa mint önálló egység létét igazolja a világban. Palacky a következőket írta 1848. április 11-én, honfitársaihoz címzett levelében, amelyben elmagyarázza, miért ellenzi a frankfurti parlamenti választásokon való részvételt: „Európától keletre egy félelmetes, szinte legyőzhetetlen birodalom áll, melyet ellenállhatatlan ösztöne hajt nyugat és dél felé; ha e hatalmas birodalom újabb sikereket ér el, hamarosan egy világméretű monarchia jön létre. Nem vagyok Oroszország ellensége, ahogy nem vagyok Németország ellensége sem; de ellenzek minden ökumenikus uralmat, mert úgy vélem, hogy nem szolgálná sem az emberiség javát, sem a haladást. A történelem Európa délkeleti részén, Oroszország határamen- tén egy rendkívül sokszínű népcsoportot terelt össze, szlávokat, románokat, magyarokat, a görögökről, törökökről, albánokról nem is szólva; e népek, melyek más és más nyelvet beszélnek, eltérő kultúrával és történelmi hagyományokkal rendelkeznek, s melyek közül egyik sem elég erős ahhoz, hogy félelmetes keleti szomszédjával szembeszálljon, összeadták gyengeségüket: a Duna a kapocs, mely összeköti őket egymással, és az állam, mely összefogja őket, csak nagy veszély árán távolodhat el tőle; ez az állam nélkülözhetetlen Európa és az egész emberiség biztonságához. Mondjuk ki nyíltan, hogy ha az osztrák birodalom nem létezne már hosszú idő óta, akkor fel kellene találni, Európa és az egész emberiség érdekében. Képzeljék el, hogy Ausztriát kicsiny köztársaságok sokasága váltaná fel: Oroszország nem is találhatna ennél alkalmasabb terepet az Egyetemes Monarchia megteremtéséhez!”1 1 Idézi Jacques DROZ, L'Europe centrale, Paris, Payot, 1960, 67. o. 219
