Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Lakis Proguidis: 1848 után. A közép-európai nagyregény gyökerei
Gombrowicz szavait szeretném idézni 1968-ból (megint egy kivételes év), a Dominique Roux-val készített Entretiens (Beszélgetések) című kötetből. A részletben megragadható az a paradox, jellegzetesen közép-európai életérzés, amelyről beszélek, s amelyben elválaszthatatlanul együtt van a történelemben elszenvedett kudarc és a meg nem értettség bizonyossága: „A háború végével - Gombrowicz a második világháború végéről beszél - nem a szabadság köszöntött a lengyelekre. Ebben a szomorú Közép-Európában a háború vége csak annyit jelentett, hogy az egyik sötétséget a másik váltotta fel, Hitler hóhérait Sztálin hóhérai követték. Akkor, amikor a párizsi kávéházakban a nemes lelkű értelmiség örömódát zengve ünnepelte, hogy »a lengyel nép felszabadult a feudalizmus igája alól«, Lengyelországban az égő cigaretta egyszerűen csak egy másik kézbe került át, de ugyanúgy belenyomták az emberi húsba.” Azt hiszem, e pár mondatban benne van mindaz, amit a magyarok átéltek, s átéltek mindazok, akiknek az elmúlt ötven évben meg kellett tapasztalniuk az utópiák visszásságait. Mintha a történelem hatalmas laboratóriumának szerepét osztották volna rájuk. Mintha a távoli fényes jövőhöz szolgáltak volna kísérleti nyálként. Mintha arra ítéltettek volna, hogy zokszó nélkül elviseljék az összes megpróbáltatást, a haladás minden gaztettét, ráadásul anélkül, hogy bárkinek is átadhatnák egyéni és kollektív tragédiájuk jelentését. Hogyan lehet átadni egy olyan tapasztalatot, amely sajátosan új, korábban sohasem látott, sohasem tapasztalt helyzetekhez kötődik? Hogyan lehet megérinteni másokat? Nem hiszem, hogy az emberi civilizációnak volna erre hatékonyabb eszköze, mint a művészet. Ott van, persze, az írott történelem, a krónikák, az értekezések és esszék, a tanúvallomások és a hivatalos iratok. De az alapvető tapasztalat, a konkrét egzisztenciális tapasztalat, az egyedi élmény csak akkor adható át, ha hiteles művészi metaforában talál menedéket. Feltéve, hogy az 1848 utáni Közép-Európának valami egészen különös mondanivalója van a számunkra, feltéve továbbá azt is, hogy tényleg szeretnénk megérteni, mi történt Európa e térségében, vajon mely művek adhatnak fogódzót? A kérdés távolról sem költői. Egyébként nem is az én kérdésem. Milan Kundera fogalmazta meg akkor, amikor a nyolcvanas évek elején, hat vagy hét évvel azután, hogy Franciaországban telepedett le, azon gondolkodott, átadható-e még egyáltalán a szovjethatalmat nem ismerő európai országok számára mindaz, amit hazája és az összes többi, 1945 után szovjet gyámság alá helyezett európai ország átélt. Híres cikke, az 1983-ban megjelent Un Occident kidnappe (Az elrabolt Nyugat) elején ezt olvassuk: „1956 szeptemberében a magyar sajtóügynökség vezetője - néhány perccel azelőtt, hogy az épületet a szovjet tüzérség porig rombolta - kétségbeesett üzenetben értesítette a világot az aznap reggel megindított orosz katonai beavatkozásról. A telex a következő mondattal zárul: »Meghalunk Magyarországért és Európáért«.” Kundera idézett cikkében két olyan alapvető kérdésre próbál választ találni, melyek érthető módon elkerülték a kizárólag jelszavakra, divatokra és ígéretes ügyekre éhes 218
