Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Kiczenko Judit: „Sötét vizek partján” Egy bibliai motívum története

Többszörös funkciót bíztak a művészek e szövegközöttiségre. Egyrészt a panasz, a gyászének, a lamentáció természetes és ősi megnyilvánulási formáit közvetítették, másrészt a felidézett történet egészében rejlő vigasztaló elemeket. A tragikusként megélt katasztrófák a, jajveszéklés” pattemjeit tették aktuálissá, míg bizonyos idő elmúltával, a meditáció periódusában, lehetővé vált a múló időben rejlő perspektíva felidézése, s az abból kibontható vigasz közvetítése: a fogság elmúlása. A babiloni fogság rendkívül termékeny, máig tartó hatástörténete - sok más tényezőn kívül - azért lehetett olyan intenzív, mert „színtere” oly sugallatos: a folyópart. Az elhurcolt zsidóság fogságának archetipikus jellege elválaszthatatlan a folyóparttól, az Euffátesztől,76 a vallásos műveltség és a művészet elmúlt évezredei ezt közvetítették, s valószínűleg a szimbólumképződésnek ez volt az egyik alapvető és erőteljes eleme. A víz számtalan szimbolikus, archetipikus jelentéséből csak kettőre utalok, (amely lényegében összefügg, csaknem tautológia): az életet jelenti, illetve az idő folyamatosságát. A babiloni fogság- és az oly népszerű 137. zsoltár - parabolája, hol mélyebben elrejtve, hol nyilvánvalóbban, a változásnak ezt, a folyamatjellegbe, a kontinuitásba ágyazott reményét közvetítette. Erre alapozódhatott a fogság történetének egésze által sugallt filozofikum, s az azt kifejező kettőségnek az elválaszthatatlan egysége: a lamentáció és consolatio. Ennek az analógiának a mindenkori felismerése és művészi alkalmazása a szituáció értelmezéséhez, a vereségek elviseléséhez, meg- és túléléséhez szolgált mintául. Több évszázados magyar ismétlődésében a katasztrófák elviselését segítő, sajátos „létezéstechnika” kiformálását tette lehetővé, azt a tudatot szuggerálva, hogy a vereség morális győzelem is lehet, s hogy kellő alázatú helyzetelemzés révén túlélhető.

A magyarság mint közösség identitástudatába filozofikussá lényegített elemként be is építette ezt a történelmi tapasztalatot. Erről tanúskodik az általam felsorolt művek zöme. Példaként az utolsóként említett esemény, 1956 Vas- és Ottlik-féle feldolgozására hivatkozom. Mielőtt idézek az Iskola a határonmk. az 1926-os Mohácsra való hajózást felidéző részletéből, a víznek az előbbiekben taglalt archetipikus jelentőségéhez visszakapcsolva emlékeztetek arra, hogy a mü terei között milyen kiemelt fontosságú a víz. Ez adja a regény keretét: az elején a „nagy” témákhoz látszólag „méltatlan” uszoda szerepel- láttuk milyen jelentőségű gondolatsornak adva „teret”, - az iskolai években az ottani uszoda, többször visszatérő látomásban a Balaton, illetve a trieszti öböl, a mű végén pedig a Duna (az ottliki világban oly jelentős csillagos éggel, s az idézendő szövegrészt körbefonó imádkozással).„A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsbuig császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - minden esetre igazibb tulajdonunknak.”77

76 A teológiai szakirodalom szerint a fogság színtere nem az Euírátesz partja volt, hanem Ezékiel alapján a Kebár folyó, ill. csatorna. Karasszon, i. m., 631.

77 Ottlik Géza, i. m., 388.

216