Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kovalovszky Márta: Rendhagyó emlékművek
jelentése, sem a helyhez szorosan kapcsolódó politikai események pozitív-negatív kisugárzása. Ezért is mondhatta Rajk László: . .én azt hiszem, ilyen szabadon soha életemben nem terveztem.. ,”13 Maga az installáció a tér felőli nézetre volt komponálva. A Műcsarnok teljes homlokzatát fehér vászonnal vonták be, míg a timpanont és az azt tartó hat oszlopot, a lépcsőket, a koporsókat tartó katafalkokat s a közöttük a kandelábereket tartó rámpákat feketével burkolták. A jobb szélen ugyancsak feketén emelkedett a „szószék” (innen beszéltek a gyászünnep „szónokai”), mellette az őrtoronyra, rádióleadóra, akasztófára egyaránt emlékeztető magas építmény, mely egyúttal az oszlopok közé benyúló fehér zászlót is tartotta. A bal szélen, különös, ék alakú vas „lángházban” szomorúan törtek fel a lángok. A gyászünnep előtti éjszaka a még néptelen téren készült felvételek tisztán mutatják, hogy az installáció szimmetria és aszimmetria eldönthetetlen küzdelméből született meg. Az eklektikus homlokzat ünnepélyes arányai, méltóságteljes tagolódása - az oszlopok és oszlopközök középütt „táguló”, majd az eredetihez visszatérő ritmusa, amelyhez a rámpák és a koporsók tömbjének váltakozása igazodik mindez - a szimmetria elvét követte. A kompozíció két szélén elhelyezett elemek - bal oldalt a „lángház”, jobb oldalt a „szószék”, a torony és az ujjként középre mutató zászló - az aszimmetria elemeit vitték a kompozícióba. De a kétféle elv elválaszthatatlan, komor fenségű, egységes kompozícióban forrt össze. A látvány egyetlen korábbi temetési installációhoz nem hasonlítható tragikus és szívszorítóan heroikus gyászát a színek jelenítették meg elsősorban. A fekete (timpanon, oszlopok, lépcsők, koporsók, illetve kandeláber-talapzatok) és fehér (az épület homlokzati síkja, a zászló) párbeszédét a szabadon hagyott oszlopfők tompa aranya és a kandeláberek nemes ezüstje ellenpontozta, s e négyes akkord zengését a „lángház” érdes rozsdavöröse kísérte. Amiről eddig beszéltünk, az Bachman Gábor és Rajk László installációjának csak formai oldalát érintette. Rajk László úgy emlékszik, hogy „a koporsókat hajnak négy órakor hozták”. Abban a pillanatban nyerte el kompozíciójuk igazi értelmét, akkor fejeződött be története, akkor vált a forma tartalommá. A koporsók közül öt az 1956- os forradalom mártírjainak - Nagy Imrének, Gimes Miklósnak, Maiéter Pálnak, Lossonczy Gézának és Szilágyi Józsefnek - földi maradványait fogadta magába, a hatodik jelképes koporsó a forradalom névtelen áldozatainak szólt. (Nagy Imréét helyezték el középre, följebb és hátrább, ugyancsak középen állt a szimbolikus sírláda.) Ezzel az elhelyezéssel valamennyiük bekerült abba a „nemzeti panteonba”, amelynek alakjai, hősei a Millenniumi emlékmű galériájáról tekintenek ránk. De ezt az emelkedett szférát minduntalan át- meg átszőtték az aktuális történelem, a félmúlt, a jelen emlékképei, a mártírok exhumálásának rettenetes részletei, a kátránypapírba dróttal bekötözött, meggyalázott holttestek képe; a nemzeti zászlóból kivágott Rákosi-címer tépett szélű helye, a kiégett tankok egykori látványa, 13 Mihancsik, 197. 185
