Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Jacqueline Lévi-Valensi - Katarina Kilani: Camus és az 1956-os magyar forradalom
szó, hogy az igazságszolgáltatást követve meg tudjuk-e védeni a szabadságot. Azt kell tudnunk, hogy a szabadság nélkül semmit sem vagyunk képesek létrehozni, s hogy egyszerre fogjuk elveszíteni a jövő igazságosságát és a régmúlt idők szépségét.”12 13 A művész saját alkotó ereje által válik az emberi méltóság és „a szabadság letéteményesévé”. Ám annak elutasítása, hogy leigázzák művészetét együtt jár a gondolataiért folytatott aktív küzdelemmel a század viharai közepette. Camus gyakran mondogatta, hogy jobban szereti az elkötelezett embereket, mint az elkötelezett művészetet. Emberi és újságírói elkötelezettsége a korszak nagy küzdelmeinek élére állította: a republikánus Spanyolországért, a fasizmus és a nácizmus ellen, a német megszállás elleni ellenállási mozgalomban; a háború után pedig hiába próbált részt venni a világbékét hirdető mozgalomban, mely megakadályozta volna a jaltai szerződés befagyasztását és a hidegháborút. Ez azt is jelenti, hogy különös figyelemmel fordult a kelet-európai események felé. Kommunista volt mintegy húsz hónapig, fiatal korában, még Algírban 1935 és 1937 között; nem is annyira ideológiai megfontolásból, mint a munkásokhoz - ahogy mondani szokta, az „övéihez”- való kötődése miatt. Kilépett a pártból, amikor az a nacionalizmussal kapcsolatban megváltoztatta nézeteit - tehát az algériai nacionalizmussal kapcsolatban is, amelyet először támogatott, majd támadott. Camus-ben megmaradt egyfajta bizalmatlanság a politikai pártokkal szemben. Ugyanakkor soha nem vált belőle jobboldali ember; az ő családja a baloldal volt („anélkül, hogy mindketten akartuk volna” - tette hozzá néha...). A liberális csoportokhoz és gondolatokhoz állt közel. Rendszerszerű manicheizmus nélkül, ám nem elvakultan, világos fejjel és nyugtalansággal figyelte a Szovjetunió fejlődését és az úgymond a baráti országok sorsát. 1953 júliusában a kelet-berlini munkástüntetések leverése ellen protestált, majd 1956 júliusában a poznani felkelés ugyancsak erőszakos elnyomása ellen emelte fel hangját: „Én a magam részéről tartózkodnék attól, hogy bátorítsam, bármily kevés is ez, azoknak az embereknek a lázadását és harcát, akikkel nem lehetek ott a küzdelemben. De ezek az emberek, nem tűrvén tovább a megaláztatást fellázadtak, ezután meggyilkolták őket, s most már nem habozhatok, és kifejezem áldozatvállalásuk láttán mélységes tiszteletemet és teljes szolidaritást vállalok velük. Nincs szükségük arra, jól tudom, hogy gratuláljunk nekik. Arra van szükségük, hogy bárhol, ahol az ezer hangú szabadság uralkodik, kiáltásuk visszhangozzék, hogy fájdalmukban osztozzunk és megmutassuk az egész világnak... A lengyel felkelés fényénél mindnyájan jól látjuk egy önmagából kifordult forradalom bukását és szerencsétlenségét.” Majd így üdvözli a lengyelországi felkelők hűségét: „...a szó, amely minden szétvert elnyomást és ráaggatott misztifikációt túlél, a hűség, a fáradhatatlan szabadság, a legyőzhetetlen és szent szabadság”.15 12 Albert Camus, Essais, Bibliothéque de la Pleiade, kiadta és jegyzetelte R. Quilliot és L. Faucon, Gallimard, 1965, 1093. E forrásra csak abban az eseben hivatkozunk, ha a magyar fordítást nem ismerjük. 13 Essais, 1777. 174
