Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Jacqueline Lévi-Valensi - Katarina Kilani: Camus és az 1956-os magyar forradalom
Az ítélet már nem az elkövetett cselekmények vagy bűnök függvénye, hanem a hatalom elvesztését szankcionálja. Az igazi forradalmár, ha hűséges marad az elnyomás ellen vívott harchoz, „végül a forradalom ellen lázad [...]. Minden forradalmár elnyomóként vagy eretnekként végzi”.8 Üdvözítő ez az eretnekség és termékeny, mivel elutasítja a nihilista és totalitárius forradalmat és a lázadás mellé áll, mely mindig „alkotó”, s mely nem a totalitást keresi, hanem a testvéri egységet; a lázadás nem egy elvont, eljövendő lény érkezését várja, „hanem hogy világra jöjjön a zendülés mozgalmából kibontakozó, ismeretlen ember.”9 A „metafizikai lázadás jelszavaihoz - »Lázadok, tehát vagyunk«, »Egyedül vagyunk« - a történelemmel farkasszemet néző lázadás azt fűzi hozzá: annak az embernek a megteremtéséhez, aki nem vagyunk, nem ölni kell, és nem meghalni; élnünk kell s éltetnünk, hogy megalkossuk azt, ami vagyunk.”10 11 Jól látható a „történelmi lázadás” értelme nem csupán a történelembe vésődött, hanem a „történelemmel harcban álló” lázadás értelmébe is, mely küzd a történelmi meghatározottság ellen, annak nevében, ami az emberben megingathatatlan: „De az ember lelkében a lázadás annak elutasítása, hogy dologként kezeljék, és szimpla történelmére apasszák. A lázadás annak állítása, hogy minden emberben van valami közös, ami kicsúszik a hatalom kezéből.”" Meg kell jegyeznünk, hogy A lázadó ember, amelyből minden idézetünk származik, 1951-ben jelent meg; mégis mintha az 1956-os forradalom inspirálta volna. Ez a „lázadás”, azoknak az embereknek a lázadása, akik megmutatták, hogy a hatalom elérte az elviselhetőség határát, akik „nem szimpla történelmükre apasztott” lények, s akik másban hisznek, nem a totalitárius hatalomban. Ez arra utal, hogy Camus milyen mélységekig volt képes megérteni ezeket a magyarországi eseményeket. 2. Jól ismerjük azt is, hogy Camus milyen nemesen gondolkodott az író és a művész felelősségéről, amely arra készteti az alkotót, hogy az íráshoz szükséges magány és az emberekhez, kortársaihoz fűződő elkötelezettség kettős vonzásában éljen. Ez volt a Svédországban elmondott beszédeinek a témája is, amikor átvette a Nobel-díjat 1957-ben. December 14-i L'Artiste et son temps (A művész és kora) című előadásában újra kifejti a szabad és lázadó, „az emberi méltóságot megrázóan tanúsító” művészetről szóló elképzeléseit. Ez a művészet nem szakad el a valóságtól, hanem az alkotó látásmódja szerint átalakítja azt; nem tagadja az ember nyomorúságát, de ugyanakkor megerősíti nagyságát. Egyedül a propaganda művészetet utasítja el, „a szocialista realizmust”, valamint a „jobboldali akadémizmust”, mert mindkettő hazug, nihilista és terméketlen. „Nem arról van 8 Uo., 283. 9 Uo., 286. 10 Uo. 11 Uo., 284. 173
