Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye
József és mások. A legfiatalabbak, a huszonévesek, a harmadik nemzedék tagjai számára épp koruknál fogva-könnyebb volt az újrakezdés 1849 után, mint azt Gyulai Pál, Pákh Albert, Szász Károly, Lévay József vagy az idősebb, de íróként csak az 1840-es években indult Arany János és Tompa Mihály pályája mutatja. A Világos utáni bukás szomorú következményeit vizsgálva olyan motívumot is említsünk meg, amelyre eddig kevéssé figyeltünk, noha ennek is szerepe volt az írók tragikus életérzésében. Ez a tényező az egzisztenciájukban, helyzetükben történt drámai változás volt, amelynek következményei hirtelen szakadtak rájuk. A nyugati országokban az irodalmi élet keretei korán kialakultak, Magyarországon jóval később, az 1830-as években következett be a fordulat a Tudós Társaság, a Kisfaludy Társaság és a Nemzeti Színház megalakulásával. Ezeket az intézményeket az első nemzedék írói szervezték. Közülök kerültek ki az első tagok és a tisztségviselők. Ők alapították, szerkesztették a nagyobb nyilvánosságú folyóiratokat, amelyek szerény, de biztos jövedelmet adtak. Ekkor már írói, szépírói munkával kereshették kenyerüket abban az országban, amelyben nem sokkal korábban a nagy tehetségű Csokonai Vitéz Mihálynak is meg kellett élnie azt, amit keserűen így foglalt össze: „Az is bolond, a’ki Poétává lesz Magyar Országba.”13 Az első nemzedék tagjai nemcsak társadalmi tekintélyt vívtak ki maguknak, hanem megélhetést is az írói céhnek. A második, főleg pedig a harmadik nemzedék tagjai „a piacról éltek”. Az irodalom ekkor már tisztes jövedelmet biztosított elismert munkásainak, de ez is csak a mindennapi megélhetésükhöz volt elegendő. Az a néhány év, amely adatott nekik, arra azonban már kevés volt, hogy tartalékolhassanak a jövőre. Következésképp, amikor 1849 augusztusában minden darabjaira hullott és az irodalmi élet intézményei nem működhettek tovább, a lapok, folyóiratok megszűntek, az írók a szó szoros értelmében nincstelenekké, - sőt politikai múltjuk miatt többen - földönfutókká váltak. Az írókat addig eltartó közönség széthullott, az irodalmat támogató, nemzeti érzésű birtokos nemesség és a honorácior réteg, a „középrend” - együtt az írókkal - szinte fizikailag is megsemmisült. A könyvkiadók leálltak, voltak közöttük, akik a „proletárius” sors elől Amerikába hajóztak. A szellemi élet nagy veszteségeket könyvelhetett el. Az írók de facto elszegényedtek, olyanok lettek, mint a „templom egere”. A Kossuth-bankókat az osztrák megszállás első napjaiban érvénytelenítették, sőt tartásukért még börtön- büntetés is járt. Az átlagnál is kiszolgáltatottabbak voltak, nem számíthattak birtokos családra, pénzes rokonságra, legfeljebb menedéket adó, bátor vidéki barátokra. Az elveszett haza sorsa feletti bánat mellett még rájuk szakadt az átmenet nélkül jött nincstelenség tudata, a kilátástalanság és a felelősség, amelyet övéik iránt éreztek. A levelekben ezért jelenik meg nagy erővel a család miatti aggodalom. Aki tehette, az emigrációt választotta. így tett Eötvös József, Jósika Miklós, Henszlmann Imre, Horváth Mihály, Szalay László, Trefort Ágost, Teleki 13 A méla Tempefői = Csokonai Vitéz Mihály, Színművek, sajtó alá rend. Pukánszkyné Kádár Jolán, Bp., Akadémiai, 1978, I, 52. 68
