Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye
A megújulás vágya Minden háború áldozatokat követel 1849-ben a győztes hatalom bosszúért lihegett, pedig az európai hatalmak, sőt az osztrákok győzelmét biztosító orosz cár is, kíméletességre intették az ifjú császárt. Mindhiába! Ferenc József és az udvar nem ismert irgalmat. A politikai megtorlások, a nemzetet és a társadalom egészét sújtó büntetések végrehajtói különösen a szellemi élet lázadóit vették célba, amivel nagy rendet vágtak az írók soraiban. Az ok az volt, hogy szinte az egész szellemi élet részt vett a szabadságharc és a polgári reformok előkészítésében, március 15-e után pedig a kivívott jogok megtartásában, majd az önvédelemben. „A nemzetőrök korosztályában legtöbb író van: Trefort, Lukács Mór, Erdélyi, Garay, Obemyik, Hazucha, Henszlmann, Diósi és Tavaszi káplárok. Tiszt is van közülök négy: Báró Kemény Zsigmond, Pulszky, Ney és Vachot Imre.” - írta a korabeli lap.8 Az írók később - egyéni érdeklődésük szerint - politikusként, szerkesztőként, íróként, követként, katonaként harcoltak. Következésképp 1849 augusztusa után jó részük, hogy életüket mentse, buj- dosásba, emigrációba kényszerült, vagy a kényszersorozás áldozata lett. Szétesett a közélet, az irodalmi élet és mindaz, ami húsz esztendő óriási erőfeszítéseinek eredményeként létrejött. Az írók aránytalanul nagy vesztesége - az említett szerepvállaláson túl - különleges helyzetükkel függött össze. A feudális országban, amelynek történelme miatt százados lemaradást kellett behoznia, kitüntetett hely jutott az íróknak. A „korszellem” és a romantika áramában az író felelősséget érzett a nemzet és a nép iránt. Az olvasók váteszt, Új Mózest,9 Rhügaszt, apostolt, néptribunt láttak benne, aki nemzeti feladatot vállalva vezeti népét a boldogabb jövő felé. Az írói tevékenység viharos történelmünk során mindig is összefonódott a politikával. Különösen 1830 után, amikor a párizsi és a lengyelországi forradalmi események gyorsabban forgatták „az idő kerekét”, megnőtt „a nyilvánosság bajnokainak”, az íróknak a száma. Az 1834-től indult politikai és irodalmi „mozgalmak”, „mozgalom-literatúrák” - a Jeune Europe, illetve a Jeune France, a Giovine Italia, a Junges Deutschland, a Mlada Polska stb. - nyomán indult 1837-ben az Ifjú Magyarország, amelynek író tagjai a kor követelményét kifejezve a „mozgás”-t írták zászlójukra. A „mozgalom-lite- ratúra” tagjai („55 társ”) nézeteiket a „Népbarát” címmel tervezett lapjukban fejtették ki. „A tespedésbe süllyedt” feudális ország fejlődését a kor bűvös jelszava, a „mozgás” erejével akarták siettetni.10 11 Felgyorsult „az idő” és a 40-es években - mint Petrichevich Horváth Lázár írta némi túlzással - „minden lustrum egy századot ér”." Az irodalmi intézmények kialakulása, megszilárdulása páratlan gyorsasággal történt. 1830-tól már-már elérhető távolságba került az akkori értelemben vett „modem” irodalmi élet. Gyorsan tágult az olvasók köre. Ezt az ígéretes, biztató fejlődést törte meg az 1849-es tragédia. 8 Kéry Gyula, A magyar szabadságharc története napi-krónikákban, Bp., Franklin, 1899, 238. 9 Új Mózes = Erdélyi János Költeményei, Buda, 1844, 172. 10 T. Erdélyi Ilona, Az „Ifjú Magyarország" és Kazinczy Gábor, Bp., Akadémiai, 1965. 11 P. H. L. Honderű, 1845, II, idézi Farkas Gyula, A „Fiatal Magyarország" kora, Bp., Magyar Szemle Társaság, 1932, 25 66
