Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Francoise Mélonio: A csüggedés ideje. Tocqueville és Proudhon a forradalom után
Tocqueville-lel egyetértve ebben a csalódottságban a forradalom utáni időszakok általános jellemzőjét ismerhetjük fel. 1793-ban, a forradalmi terror után, akárcsak 1849-1851-ben, a közhangulatot „erős kifáradás, apátia és közöny, vagy még inkább a közügyek iránti megvetés” jellemzi, mert „ami az embereket a legjobban demoralizálja a hosszú forradalmakban, az nem annyira a hitük vagy szenvedélyük hevében elkövetett hibák, esetleg bűnök tudata, mint inkább az a megvetés, amellyel később a tetteiket irányító hitet vagy szenvedélyt tekintik, amikor kifáradva, megcsalatva és kiábrándulva önmaguk ellen fordulnak; és úgy találják, hogy reményeik gyerekesek voltak, lelkesedésük pedig nevetséges, de különösen nevetséges az odaadás, amellyel cselekedtek.”10 11 A forradalom utáni irodalom igen hajlamos a sötéten látásra. De találunk erre példákat Francia- országon kívül is. Elemzésre szorulnak a sikertelenség okai is. 1848 után, akárcsak 1789 után, a szerzők nem szorítkoznak csupán kesergésre és szatírára. A forradalom mint esemény új gondolatokra is készteti őket éppen azért, mert olyan esemény ez, ami számukra felfoghatatlan. Tocqueville azzal dicsekszik, hogy megjósolta a forradalom eljövetelét, de az igazság az, hogy nem számított rá, és először megrémült tőle. Proudhon hasonlóan viselkedett: „menekültem a demokrácia és a társadalom szörnye elől, amelynek képtelen voltam megfejteni a rejtélyét; megmagyarázhatatlan rettegés járta át a lelkemet, ami szinte elvette az eszemet... még mielőtt megszületett volna a Köztársaság, én gyászoltam és vezekeltem a Köztársaságért.”11 Mindketten felismerik a korábbi politikatudomány alkal-mazhatatlanságát a jelen korra. Tocqueville szerint a köztársaságpártiak és az orléanisták egyaránt azon buktak el, hogy az általános választójog új feltételei között nem voltak képesek új politikát kialakítani, Proudhon szemében viszont bukásukat nem a politikai tudás hiánya, hanem az okozta, hogy - akárcsak 1789-ben — nem ismerték a közgazdaságtant, mivel nem olvasták Quesnay-t vagy Adam Smith-et12. Mind Tocqueville, mind Proudhon kénytelen bevallani, hogy elbuktak. Van a forradalomban valami megfoghatatlan felbomlás, amelyet szerzőink a karneválból kölcsönzött szavakkal próbálnak leírni. Mind Flaubert, mind a karikaturisták szemében karnevál a Tuilleriák kifosztása 1848 februárjában: a nép magára ölti a királyi öltözékeket, felül a trónra vagy belefekszik a palota ágyaiba. Tocqueville szerint a nemzetgyűlés sorozatos megrohanása is karnevál: színészek ágálnak a békétlenkedők élén, rendetlen ordítozás és a nép groteszk nyelvezete hangzik az emelvényről. Proudhon szemléletes kifejezésével élve: a forradalom nem volt más, mint „a szabadság és a hatalom fülsiketítő hangzavara”.13 A karneválhoz hasonlóan a forradalom is ünnepre emlékeztet, mert megfordítja a társadalmi ranglétrát: a munkászubbony 10 Tocqueville, L'Ancien régime et la Révolulion (A Régi Rend és a Forradalom) = I. m., II, 276. 11 Proudhon, Les confessions..., i. m., 18. 12 Proudhon, L’idée generale de la revolution au XIXéme siécle (Juillet 1851) (A forradalom általános eszméje a XIX. században. 1851 július) = I. m., 127. 13 Proudhon, Les confessions..., i. m., 116. 56
