Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Francoise Mélonio: A csüggedés ideje. Tocqueville és Proudhon a forradalom után
megvilágítani két gondolkodó, Tocqueville és Proudhon műveiben, akiket ugyan pártvonzalmaik 1848-ban szembeállítottak egymással, de abban azonosak, hogy nem voltak hajlandók alávetni magukat egy elnyomó államnak. Mindketten 1848 után érték el dicsőségük tetőpontját, és hosszan tartó elfeledettség után rendszeresen felbukkannak a politikai vitákban. Közös volt bennük ugyanis, hogy bár eltérő választ adva, de mindketten felvetettek egy kérdést, amit a marxizmus hosszú időn át elsikkasztott. A forradalom bukása alkalmat nyújtott nekik a szabadságról való elmélkedésre, és ennek során mindenkinél jobban felismerték, milyen nehézséggel jár a szabadság és egyenlőség összeegyeztetése. A haladás illúziójának elvesztése: amikor az irodalom láthatára besötétül Az 1848 utáni időszakot Franciaországban a melankólia határozta meg. Persze nem a konzervatívok számára, akiknek mitsem kellett változtatni történetfilozófiájukon, hiszen mindig is elítélték a demokráciát. A reakció sikerei Európában így nem zavarták őket, és a császárság tekintélyuralmát még mindig megbízhatóbbnak vélték, mint a köztársaságot. A bonapartisták a század első fele haladáspárti optimizmusának hagyományát folytatták. A forradalom örököseiként a történelmet állandó előrehaladásnak tekintették egy ideális rendszer felé, amely szerintük a császársággal azonos. A köztársaságot annak idején örömmel üdvözlő republikánusok és liberálisok számára viszont eljött az óra, hogy leltárba vegyék elpusztult reményeiket. 1848 csődje fordulatot hozott a műfajok történetében is: szatirikus vagy önmarcangoló írások sora születik meg. Érdemes lenne tanulmányozni a nevetségesnek és az iróniával ábrázoltnak eme betörését a szépprózába. Jó példa erre Flaubert műve, az Érzelmek iskolája. Flaubert tizenöt év távlatából ábrázolja egy világ kiábrándultságát és mindenfajta messianisztikus elképzelés csődjét. Amit megmutat, az nem a történelem előrehaladását sugallja, hanem állandó visszatérését önmagához. A regény a hős víziójával kezdődik, aki kalandra indul egy folyón, és mint tudjuk, a 19. század embere számára ez a bőven áradó folyó a haladás legfőbb metaforája. Az elbeszélés végén a hős erejétől és reményeitől megfosztottan tér vissza ifjúkora színhelyére. Ugyanezt a csalódottságot, a történelemnek ezt az ismétlődését, ezt a szatirikus hangot megtaláljuk az emlékiratokban és a történelmi munkákban is. Tocqueville műve az 1850-1851-ben írt Souvenirs (Emlékezések) olyan embert ábrázol, aki tudja, hogy elvesztette a csatát. Egyik szülőatyja volt annak az 1848-as köztársasági alkotmánynak, amely lehetővé tette, hogy a köztársaság élére egy császári címre törő személyt válasszanak. 1849-ben mint 54
