Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Szegedy-Maszák Mihály: Az újraértelmezés kényszere (Kemény Zsigmond két röpirata a forradalomról)

A jelen távlatából ítélve óhatatlanul is az elkeseredett védekezés hangneme érezhető a legutóbbi lehetőség mellett fölhozott érvekben. Az persze igaz, hogy sokáig Nyugat-Európában sem jött létre nyelvileg egységes állam. Bármennyire is erőszakosan terjesztette a francia udvar a hivatalos nyelvet, a forradalmi Konvent vitáinak tanúsága szerint az ország lakosságának még a fele sem vallotta anyanyelvének a franciát a tizennyolcadik század utolsó évtizedében, Wales déli részén pedig az 1840-es években testi fenyítéssel szoktatták le a kisiskolásokat saját nyelvük használatáról. Sőt, bizonyos nyelvi megosztottság némely területeken - így a Brit Szigeteken vagy Spanyolországban - a mai napig fönnáll. Az is köztudott, hogy 1848—49-ben a nem magyar ajkúak egy része a forradalom mellé állt. Emlékeztetvén arra, hogy „minden nemzetből, mely földünket lakja, egyaránt támadtak férfiak, kik a seregek élén és a kormánytanácsban dicsőséget árasztottak a magyar hazára” (496), a röpirat azon „közszellem”-re hivatkozik, mely a pángermán, pánszláv s dákoromán eszmével szemben „a különböző nyelvű, de egy érdekű és egy politikai jövendővel bíró népiségeket” (497) egymáshoz kapcsolja. Lehet ezt vágyálomnak tekinteni, de aligha lehet egyértelműen szembeállítani Kossuth vágyálmával. Olyan közösségre vonatkozik, melyet nem leszármazás, de szerződés tart össze. A múltra visszautalás helyett a jövő felé fordulás válik meghatározóvá. Tiszteletet érdemel az „átmagyarosítás” (546) és „fajtürelmetlenség” (547) szabadelvű (liberális) bírálata s az is, hogy Ján Kollár Kazinczy Ferenc egyenrangú társaként említődik. Az Európai Közösségbe igyekvő ország számára aligha időszerűtlen a magyarságnak olyan jellemzése, mely szerint „e közvetítő nemzetnek a múltban többnyire pillanati érdekei ellen volt a nagy fordulatpontok alatt nyugothoz ragaszkodni, s mégis örökké azt tévé, jövendőben is tenni fogja”. (520)

45