Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás
immár nem is az osztálynélküli társadalom utópiájának, de a korlátlan szabad piac megvalósulásának csöppet sem kevésbé messianisztikus alakjában. A marxizmus megvalósulásába vetett illuzórikus reménységek szertefoszlottak, vagy még inkább észrevétlenül a marxizmus bukásába vetett reménységekké alakultak át, anélkül, hogy a messianisztikus-utópikus jelleg lényegesen változott volna, s hogy számottevő kísérlet történt volna annak fölmérésére, minek is kellene valójában következnie e bukás után. A messianisztikus-utópikus reménység, mit Kemény és a fontolva haladók délibábként ostoroztak, tartalmában változott, jellegében alig; tartalmát immár nem a marxizmus megvalósulása, de bukása töltötte ki. Míg korábban eleven volt a vélekedés: csak meg kell valósítani a marxizmust, s itt a Kánaán, addig az új jelszó valahogy így hangzott: csak meg kell dönteni a marxizmust, és máris itt a Kánaán. A megdöntés pedig csakhamar ebben a jelszóban öltött testet: privatizáció, de minden áron! Míg mondjuk korábban a tendencia az volt: államosítás, de minden áron! 1848 és 1989 rokonságai Kemény felől szemlélve talán az absztrakt eszmék diadalában, a külpolitikai, jelen esetben: külgazdasági vagy világgazdasági konstelláció elhanyagolásában, az Európába vetett túlzott-naiv bizalomban ragadhatok meg. A restaurációra irányuló tendencia, melyet Kemény hiábavalónak tartott, miként akkor, most is erőtlennek bizonyult: a „vakon vissza” elképzelésével a „vakon előre” állott szemben, s kerekedett jószerivel fölébe - miközben a fontolva haladás erői mértékadó módon nem jutottak szóhoz. Vajon mit javasolt volna Kemény, vajon mit az általa képviselt szellemiség ebben a helyzetben? Talán azt, hogy nem pusztán a vert helyzetben, de a győzelem (a vélt győzelem) pillanatában is szükség lehet megfontolásra, számvetésre, reflexióra. Talán azt, hogy miképp a vereség esetében a letargiába süllyedés, a makacs kitartás rossz tanácsadó, úgy a győzelem okozta mámor sem segíti föltétlenül az előbbre jutást. Talán azt, hogy a nemzeti szuverenitás gondolata egy olyan korban, amikor a globalizálódó világgazdaság, az egyre teljesebb integráció viszonyai közepette még a német vagy az amerikai kormány döntési kompetenciája is egyre inkább behatárolt, korlátozott lesz, hogy a nemzeti szuverenitás gondolata egy ilyen korban radikális újraértékelésre szorul. A „szabadság és a jog eszményeivel lehet forradalmakat csinálni - írta Kemény -, de a reformok... csak a szabadság és a jog eszméinek körülményekhezi viszonyításából támadhatnak, és nyernek állandóságot”. (419; kiemelés tőlem) Ez a „körülményekhezi viszonyítás”, melyről Kemény beszél, bántóan hiányzott. Innen szemlélve elmondható: 1989 nem pusztán rendszerváltás, de forradalom volt, még ha vértelen, még ha bársonyos is. 24
