Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kiczenko Judit: „Sötét vizek partján” Egy bibliai motívum története
Jeremiás Könyve és Siralmai, Dániel, Ezékiel és a Zsoltárok könyvének egyes darabjai. Ottlik regényét természetesen a benne bőségesen föllelhető bibliai utalások, vendégszövegek, allúziók stb. is a vizsgált motivika egyik alapvető művévé tennék, de elsősorban a mü szerkezeti egységeiként is funkcionáló történelmi időpontokkal sugallt - a biblia szellemiségének megfeleltethető - egzisztenciális-morális konklúziói és az (ezek által - is - hitelesített) kegyelem re-velációja teszik azzá.72 Ottlik 1978-79-ben interjút adott Homyik Miklósnak. Ebben szinte az Iskolából az előbb idézett mondatot folytatja, a kommunista diktatúra idejét és az akkori egyedül lehetséges írói magatartást felidézve: „Nagy vitális energiák, nem regenerálódó idegsejtek pazarlódtak el pusztán arra, hogy megőrizzük civil becsületünket, emberi méltóságunkat. Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország vagyunk, úgy látszik.” Az idézetet közvetlenül megelőző inteijúrészben ezt nyilatkozza Ottlik: „.. .akikről a kérdésben szó esik, Mándy, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, pályájuknak legelején, az igazán fényes kezdetén, tették le a tollat, akasztották hárfájukat a fűzfákra, és ültek velünk a babiloni sötét vizeknél...” S itt kellene abbahagynom, hiszen a kör bezárul Babilontól a XX. századig. De Ottlik sem hagyja abba, így folytatja: ahol nagy váteszünk, Ady Endrénk soha életében nem kényszerült ülni tulajdonképpen -”.73 Hogyhogy? - kérdezhetnénk meghökkenve, ismerve Ady verseit, főként a 137. zsoltár - talán legközismertebb magyar parafrázisát - a Sötét vizek partjárti, (Az Ős Kaján vonatkozó passzusait vagy a Mammon-szerzetes zsoltárát), s tudva, hogy Ottlik valóban becsülte Adyt. Ezt írta róla: „...beleívódott az érrendszerünkbe, a szívverésünk ütemébe... nagysága éppen olyan valódi volt, és a maga módján éppúgy a teljes felelősség szigorú elkötelezettségét és boldog gyötrelmét hagyta ránk, mint Babits, Kosztolányi”.74 Azért is izgalmas előbbi megjegyzése, mert finoman, ottliki eleganciával ugyan, de egyértelműen jelzi, hogy Ady magánmitológiájába épített egy olyan motívumot, amely 1526 óta a magyar művészetben a közösségi mitológia része. Jelentős szerzők, Adyt kivéve, soha nem tértek el ettől a gyakorlattól, a nemzeti panaszénekként definiált 137. zsoltárt, s a benne parabolisztikusan és emblematikusan megjelenített ószövetségi történetet, illetve az ószövetségi könyvek hivatkozott részeit csak közösségi, nemzeti katasztrófák idején tekintették műveik előszövegének.75 Az évszázadok folyamán a magyar művészet egy speciális szövegegyüttest hozott létre, amelynek összetartó ereje az egyes szövegeket felépítő, újra meg újra visszatérő, ciklikusan előforduló, a bibliai ősszövegek kódját hordozó szimbólumok, képek, motívumok ismétlődése lesz. A művek asszociatíve folytonosan felidézik egymást, az egyes mű jelentésének intenzitását növelve. Olyan ismétlődés ez, amely soha nem vesztette el közösségi, történelmi, erkölcsi, parabolajellegét. A magyar történelem tragikus fordulataiban a babiloni fogság ismételt felidézése emlékeztetés és emlékezés volt. Emlékezés, amely a közösség, a nemzet identitástudatának narratívájává válhatott. 72 Részletesebb kifejtésre a jelen tanulmány nem vállalkozik, az állítás megalapozottságát talán Ottlik Budájának egy részlete támasztja alá: ..Hogy Budára visszakerülni miért volt csoda, és hogy a mohá-csi hajón miért éreztem azt a szívem mélyén, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ami van: ehhez nem elég, ami történt - hogy kibírtuk a kibírhatatlan négyszáz évet -, hanem...” Ottlik Géza, Buda, Bp., Európa, 1993,16. 73 Ottlik Géza, Próza, Bp., Magvető, 1980, 278-279. 74 Uo„ 225. 75 Ezt hangsúlyozza a legerőteljesebben - a megidézett korszakfordulók és művek közül - Dsida Psalmusa I-IV. része kezdő soraiban tudatosítva, hogy e nemzeti traumát feldolgozó műve lényegében tér el eddigi „íélezemyi” versétől: az egyetemes kultúrkincs örökösének, újraéneklőjének és nemzeti, közösségi sorsvállalásának kettőssége, az adott történelmi helyzetben összeegyeztethetetlensége kifejtésével. Az V. rész keserű búcsúja készíti elő a VI. rész egyértelmű vállalását, amelyet a refrén új parafrázisa is megerősít.
