Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Kiczenko Judit: „Sötét vizek partján” Egy bibliai motívum története

panaszt „én-panaszra”, vagyis a saját sorsuk miatti, és „te-panaszra”, vagyis az ellenség miatti panaszra osztja fel.37 38 A leghíresebb utalások, parafrázisok, rájátszások a XX. század utolsó harmadáig elsősorban a panasz-vészi tekintették pretextusoknak. Az általam ismert variánsokban a panasz után következő önátok-részt csak Dsida Psalmus Hungarícusa és Örkény A 137. zsoltár című novellájának zsoltáridézete tartalmazza. Az átok-rész adataim szerint a kuruckor után nem képezi pretextusát más szövegeknek. (A XX. században találkozunk majd átok-parafrázissal, de nem a 137. zsoltárhoz köthetővel.)

A csaknem két évszázad magyar művészetét áttekintve a XVI. századi kezdetektől Mikes Katekizmusáig38 bezárólag, összegzésként elmondható, hogy ekkor alakult ki, és a különböző változatokban e kor folyamán állandósult az ilyen meghatározottságú zsidó-magyar analógia. Nemcsak tematikusán, hanem olyan intenzitású, képi megoldásokban is gazdag, erőteljes költői nyelven, változatos műfajokban, műfajváltozatokban, parafrázisokban rögzült, amelyek a későbbi alkalmazók számára lehetővé tették a jóval rövidebb, elvontabb megoldásokat. Arany Jánosnak az Eredeti népmesék kapcsán kifejtett gondolatmenete kiválóan alkalmazható erre a jelenségre. Arany azt írja, hogy a nép nemcsak azzal segíti a mindenkori művészt, hogy „fölkincselte számára mindazon anyagot, amelyekhez a nép érzése kiválóbban ragaszkodik [...] melyekre nézve tehát az énekszerző biztos lehetett, hogy elevenen érdeklik hallgatóit - hanem azon ellenőrzés által is, melyet a nép e költemények elfogadása, továbbadása közben gyakorolt.”39 Szenczi Molnárról írja: „az ő szövegét a nép szinte egyenesen Szent Dávidénak tartja, s úgy tiszteli”.40 A Visszatekintésben pedig: „a biblia némely szólamai, közmondásai, csak az utóbbi háromszáz év alatt is [...] meghonosultak a népi ajkon...”41 Arany e megállapításai visszacsatolnak az ismétlés és a szövegközöttiség kérdésköréhez. Arany egyértelműen leszögezte, hogy az 1526-tal kezdődő, tragikusként megélt korszak művészetét jelentős mértékben hatotta át az ószövetségi alapszövegekre való hivatkozás. Olyannyira, hogy a bibliai alapszövegekben a közösség is felismerte magát az analógiát képező esemény felidézésekor, az arra való emlékezésben, azt hallgatva vagy énekelve; s így az mintegy identitása részévé vált. Nyilván megtörtént ez a korabeli művekkel való találkozáskor is (a históriás énekek szerzői vándorlásuk során sokakkal kapcsolatba kerülhettek; a kuruc kori költészet széles körben terjedt stb.) Ezért folklorizálódhatott is részben, részleteiben ez a tematika például széleskörűen a kuruc kori költészetben. Arany „elfogadás” és „továbbadás”, megtanulás és szóbeli hagyományozás jelentésű fordulatát tágabban értelmezve a „folklorizáció” folyamataként foghatjuk fel. (Pontosítva: nemcsak a folklorisztikus műalkotásra gondolt Arany - s gondolok most az ő nyomán én hanem a befogadást lehetővé tevő gyakorlatra.) Ebben a gyakorlatban részben széles körben ismertté, állandósulttá és népszerűvé tette a nép az ilyen variánst, másrészt befogadói oldalról jelezte (hiszen megtanulta, továbbadta) a művésznek, hogy „érdekli” az ilyen jellegű művészi megszólalás. A szövegközöt37 Karasszon Dezső, i. m., 631.

38 Mikes Kelemen, Cathechismus formájára való közönséges oktatások, sajtó alá rend. Hopp Lajos, Bp.

Akadémiai, 129-131.

39 Arany János, Eredeti népmesék = AJÖPM, 563-564.

40 Arany János, Új zsoltárszövegekről = AJÖPM, 955.

41 Arany János, Visszatekintés IV. = AJÖPM, 337-338.

203