Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kovalovszky Márta: Rendhagyó emlékművek
A két emlékmű - és itt hangsúlyozni szeretném, hogy én Bachman-Rajk installációját emlékműnek tekintem, nem ideiglenes díszépítménynek - „se rokona, se boldog őse” egymásnak, rendeltetésük és belső ideájuk eltér, formaviláguk távol esik egymástól. Bachman és Rajk kompozíciójának terve egyetlen nap alatt készült, három nap és éjjel épült fel és fél nap alatt lebontották;6 Jovánovics csaknem három évig dolgozott emlékműve kivitelezésén. Az installáció anyaga vászon, faléce, fémállványzat, deszka és vas volt a temetési monumentum cementből, mészkőből, gránitból formálódott. Az első a történelmi pillanatnak, a második az örökkévalósának a szolgája. A színek valamiképpen mégis összefűzik őket: a fekete, a fehér mindkettőnek meghatározó motívuma, noha használatuk merőben más indítékokból következik; Bachman és Rajk a gyász tradicionális színeiként alkalmazza,7 Jovánovics számára viszont a fehér - saját addigi szobrászatának kizárólagos anyagát -, a gipszet jelenti, a fekete ennek ellentéte. Ami mindennél szorosabb szálakkal köti össze e két merőben különböző művet, az a történelmi idő egybeesésén és a feladatok eszmei rokonságán túl eső művészettörténeti tény: általuk addig búvópatakként, a felszín alatt lappangó művészeti eszmények és formarendszerek, mondhatnánk filozófiák bukkantak a felszínre és jutottak a reprezentáció terepére, olyan funkcióba, amely ellentétben állt belső természetükkel. A Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésére tervezett installáció helye hosszú viták után dőlt el.8 Az ideológiai indíttatású és gyakorlati szempontok összemérésével és végiggondolásával a Hősök tere optimális megoldásnak ígérkezett a várható nagy tömeg befogadására, mozgására/mozgatására alkalmas tér, amely szabadon, szinte korlátok nélkül képes az események részesévé tenni mindenkit, amely nem korlátoz, nem zár ki senkit. Tágassága és ugyanakkor építészeti lehatároltsága következtében nemcsak befogadja, hanem mintegy magába öleli a tömeget. Jelentésénél, a nemzeti, kollektív tudatban betöltött szerepénél és ünnepélyes architektúrájánál fogva is természetes helyszínként kínálkozott. Bachman és Rajk első terve a térkompozíció közepén álló Millenniumi emlékmű installálására vonatkozott.9 Erről az elképzelésről praktikus okokból kellett a tervezőknek lemondaniuk.10 11 Felmerült, hogy a szimmetrikusra tervezett installációt az Andrássy út torkolatába állítsák, ezt viszont az tette lehetetlenné, hogy itt állt az 1957. május 1-jei felvonulás tribünje, innen mondta el beszédét Kádár János." Nem volt könnyű a választás: a tér - bármennyire kézenfekvő és alkalmas helyszínnek látszott is első pillanatban - számos pontja telített szimbolikus jelentéssel, történelmi emlékkel, vagy praktikus akadállyal.12 Ilyen értelemben csupán annak jobb oldalán, a Műcsarnok előtti térség jöhetett szóba, mint emlékekkel meg nem terhelt, „üres” helyszín. Ez a tervezők számára bizonyos „felszabadítást” jelenthetett. Nem kötötte őket a tér históriája, a Millenniumi emlékmű szobrainak és a szobrok helycseréjének sokféle 6 Nagy Imre temetése és az 56-os emlékmű születése. Mihancsik Zsófia interjúja Rajk Lászlóval és Jovánovics Györggyel, Budapest Negyed, 1994, 3, 193. (A továbbiakban: Mihancsik.) 7 Mihancsik, 198. 8 Mihancsik, 188-89. 9 Bachman Gábor-RAJK László—Peternák Miklós, Ravatal. Catafalque, NA-NE Galéria, [1990], 31. 10 Mihancsik, 190. 11 Mihancsik, 191. 12 A Szépművészeti Múzeum lépcsőjének alján álló rácsot nem lehetett volna elbontani, a gyászünnepség szellemétől viszont idegen lett volna, ha a tömeget rács választja el a ravataltól. L. Mihancsik, 191.
