Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Jacqueline Lévi-Valensi - Katarina Kilani: Camus és az 1956-os magyar forradalom
Az igazi magyar szocializmus vagy börtönben van, vagy elmenekült az országból; március 15-e pedig, „mely minden magyar számára az igazság és a legyőzhetetlen szabadság ünnepét jelenti, Kádár számára a félelem napját jelentette”. Camus lelkesen üdvözli a munkások és az értelmiség bátorságát, akik leleplezvén az állam hazugságait, világgá kiáltották az igazság és a szabadság iránti vágyukat. Camus elítéli a „kínzásokat, a becstelen kínzásokat, amelyek éppolyan megvetendők Algírban, mint Budapesten” - és ha arra gondolunk, hogy Camus számára milyen fontos Algéria, láthatjuk a párhuzam jelentőségét. Magyarországot ezután ismét Spanyolországhoz hasonlítja: „Ami Spanyolország volt nekünk húsz évvel ezelőtt, az lett ma Magyarország.”23 Példa a szabadságért és igazságosságért való küzdelemre, példa a méltóságra, amikor Camus kijelenti, hogy „Ez a legyőzött és leigázott Magyarország [...] többet tett a szabadságért és az igazságért, mint húsz éve akármelyik más nép” -r nyilvánvaló, hogy a húsz év a spanyol polgárháborúra utal - anélkül, hogy a nácikkal szembeni ellenállást megemlítené... S mivel a tanulságot a felkelők áldozatvállalásából kell levonni, hozzáteszi: „Legalább törekedjünk arra, hogy ne hagyjuk magára Magyarországot, ahogy annak idején Spanyolországgal tettük. Európa magányos, s ebben a helyzetben ezt csak egy módon valósíthatjuk meg, ha soha nem áruljuk el, mi sem és mások sem, ha nem igazoljuk, mi sem és mások sem azt, ami a magyar forradalmárokat megölte.”24 Ezután még pontosabban meghatározza az író a budapesti forradalom tanulságait: „A szabadság és az igazság fáradhatatlan követelése, a munkások és az értelmiség közössége [...], a politikai demokrácia, s végül a meglehet nem elégséges, ám szükségszerű és a gazdasági demokráciához elegend- hetetlen feltételek, ez mind az, amiért Magyarország harcolt. Mindeközben pedig a fellázadt nagyváros emlékeztette Európát az igazságra és elfeledett nagyságára”.25 Végül Camus egy igazi hitvallással zárja sorait, mely szerint hisz a jövőben, a forradalom utáni időkben, s kifejti, hogy „a halál történelmet elhomályosító ellentétes erejével párhuzamosan” létezik „az élet meggyőző ereje, a hatalmas függetlenedési folyamat, amelyet kultúrának hívnak”, s mely a magyar munkások és értelmiségiek iránti tiszteletből táplálkozik: „Nyomorúságuk, száműzetésük, láncaik ellenére, órási vagyont hagytak ránk, amelyet még ki kell érdemelnünk: a szabadságot [...], s ezt egyetlen nap alatt adták át nekük!”26 Ezek nem csupán szép szavak; az „emberek azon fajának küzdelméről van szó, amelyik a tiszteletre méltó életért harcol” a halál erőivel szemben. Szabadság nélkül - s Camus nem győzte hangoztatni és írni - nincs sem igazság, sem szolidaritás, sem alkotás, sem emberi tisztelet. 23 Uo. 24 Uo. 25 Uo. 26 Essais, 1784. 178
