Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
VI. Ünnepi alkalmak - alkalmi ünnepek - Botka Ferenc: Egy hiányzó kultuszhely: a sajtómúzeum
táján a már kiolvasott újság alapanyagát a következőkre használták: piaci és bolti áruk csomagolása, fodrászatban a sütővas hőfokának az ellenőrzése, petróleumlámpák búráinak tisztogatása, bronzból és nikkelből készült dísztárgyak fényesítése (beleértve ebbe a kályhaajtókat és ajtókilincseket), ablakok, üvegtáblák fényesítése (beszappanozottan), zsíros edények tisztítása; volt aki a papírt a falra akasztott tükrök, képek háta mögé helyezte (állítólag a penésze- sedéstől óvott), mások a szőnyegek alá és cipőkbe tették, mondván: tartja a meleget. A sort még lehetne folytatni, ám nem a pontos számbavétel a célunk, csupán az újság méltatlan végének futó érzékeltetése. Az elmondottaknál hangsúlyosabban kell viszont szólnunk a kérdés tartalmi vonatkozásairól. Mindenekelőtt arról, hogy a lapkiadás üzletté válásával és széles elterjedésével elhalványult a sajtó eredeti hírközlő szerepvállalása, s egyre inkább a manipuláció eszközévé vált: különféle érdekek, nem egyszer politikai törekvések közvetítőjévé, sőt kiszolgálójává, a propaganda és az agitáció mindennapi eszközévé. Az értelmes olvasók egyre inkább átláttak ezeken a törekvéseken, s észrevehetően csökkent szemükben az újság becsülete. (Nemhiába törekszenek napjainkban a magukra adó lapkiadó társaságok a pártoktól függetlenül és önálló sajtó képének/önarcképének a hangsúlyozására.) A sajtó és a politika szoros összefonódásának időszakonként kínos következményei támadtak. A különféle „váltásokra" gondolunk, amikor a korábbi évek sajtóközleményei kellemetlen, olykor egzisztenciális következményekkel jártak. Csak emlékeztetünk 1956 lapjaira, amelyeket utóbb a belügyi hatóságok mondatról mondatra, fényképről fényképre „világítottak át" - a részvevők és a forradalom szószólóinak a felderítése érdekében. - Nem volt ez másképp 1944/45-ben sem, amikor viszont az ország jobbratolódásáért felelősök megnyilatkozásai és tettei után kutattak azok, akik ellenségeiket a népbíróság elé kívánták juttatni. Időutazásunkat ugyancsak hosszan folytathatnánk. Az 1919-1924-es emigráns sajtó ügyét csupán azért említjük ki még e sorból, mert indítékai rokonságba hozhatók a sajtómúzeum ügyével. Bánóczi Dénes (ügyvéd) ugyanis, Bá- nóczi József, irodalomtörténész és filozófus fia, bécsi emigrációja idején hazafias indítékokból (mondván: az 1918/19-es forradalmak emigrációjának tevékenysége is a magyar nemzet történetének szerves része) minden pénzét és szabadidejét arra fordította, hogy összegyűjtse ennek a körnek a külföldi sajtótermékeit. Amikor a húszas évek közepén hazatért, magától értetődő gesztussal átadta gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának, illetve hírlaptárának. Amint erről tudomást szereznek a belügyben, azonnal kész a terv az emigrációban lévők elleni vádak gyűjtésére - az állam kezébe jutott dokumentumok alapján. Becsületére legyen mondva a Múzeum vezetőségének - a Bánóczival kötött szerződésre hivatkozva, amely meghatározott időre zárttá nyilvánította a gyűjteményt - megtagadta a tervezett „kutatást".8 A sajtó iránti ellenérzések sorában elkerülhetetlen, hogy ne szóljunk a könyvtáros társadalom egy részében élő kényszerképzetekről. A sajtó gyűjtése és megőrzése elleni legáltalánosabb ellenérvük, hogy az terjedelmes. A folyóiratok, de különösen a napilapok, úgymond, elképesztő gyorsasággal gyarapodnak, s ráadásul tervezhetetlenek az elhelyezésükre szánt folyóméterek. Bármelyik cím - lehet, hogy fél év múlva megszűnik, de az se zárható ki, hogy még fél évszázadig él. - S a feldolgozás irányítói még hosszasan panaszkodhatnának a lapok nyilvántartásának bonyolultságára. A könyv - egyetlen test, 287
