Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

V. Írói évfordulók - Lengyel András: Kultikus beállítódás és irodalomszociológiai funkciók. Az 1923-as szegedi Juhász Gyula jubileum néhány tanulsága

lamiféle kép is élhetett benne a jubilánsról, most azonban a személyes érintkezés során létrejött egy laza, de még Juhász halála után is élő személyes viszony. S ez a Szabó Lőrinc, aki a jubileum utáni másfél évtizedben a korszak egyik legjelentősebb, „paradigmatikus" költőjévé nőtte ki magát, írásaival, gesztusaival Juhász utóéletének egyik alakítója lett.

A másik példa József Attila. O, mint a Juhász holdudvarában nyüzsgő fiatal költők egyike, e jubileum révén kötött - egyebek közt - három olyan ismeretséget, amelyek utóbb személyes sorsát is, életművét is jócskán befolyásolták. Ez a három újsütetű személyes ismerős Babits, Kosztolányi és Rapaport Samu volt. Hogy Babits és Kosztolányi milyen jelentős szerepet kapott utóbb József Attila sorsában és művészetében, itt aligha szükséges bemutatni. Rapaport Samu pedig első analitikusa lett a költőnek, s nagymértékben alakította a pszichoanalízishez való viszonyát, amely komolyan determinálta egész kései költészetét.

A jubileumnak a kapcsolathálózatok átrendeződésében játszott szerepére további példa Móra és Kosztolányi esete. Ok már előbb is ismerték némileg egymást, Móra közvetített Kosztolányinak egy szegedi hátterű kényes ügyében, de ismeretségük a jubileumig csupán levél-ismeretség volt. Most, személyesen találkozva, személyesen is közelebb kerültek egymáshoz, s érzékelhették (részleges) alkati rokonságukat is. Aligha véletlen, hogy egyik, a jubileumra visszatekintő levelében Kosztolányi Mórát külön is emlegette („megnyugtató, hogy van" - írta róla [Paku Imre szerk., 1962.391]). Majd, már Móra halála után ő írta az egyik legjobb, legértőbb cikket is a szegedi íróról.

De a jubileum irodalomszociológiai tanulságait nyomozva, mindezeken túl még egy harmadik nagy problémakörről is szükséges szólni. Ismeretes, hogy az irodalom - szociológiai értelemben vett - alapviszonya: író, mű és olvasó viszonya. Nagy irodalomtörténészünk, Horváth János egyenesen úgy vélte, hogy ez az alapviszony az irodalomnak minden változáson túl megmaradó, tovább nem redukálható alapvető specifikuma (Horváth 1956). Ma ugyan a „szerző halálát" véljük tapasztalni és mű és olvasó izolált viszonya is problematikussá lett, mindez azonban - szociológiai nézőpontból - maga is magyarázatra váró korélménynek tetszik. Anélkül tehát, hogy itt e kérdéskör akárcsak legalapvetőbb vonatkozásait is tárgyalnám, arra hívom föl a figyelmet, hogy az olyan típusú rendezvények, mint a szegedi is volt, minden alkalommal író-mű-olvasó összetartozásának tudatát erősíti, reális, bár alkalmi és ideiglenes viszonyként tételezi. Ez, persze, ha jobban belegondolunk, evidens, hiszen ilyen alkalmakkor írók is, olvasók is személyesen, egymás számára érzékelhetően jelennek meg, a maguk nehezen kétségbe vonható fizikai realitásaiban. Az olvasó meglátja, vagy legalábbis meglátni véli a mű mögött az alkotót, az író pedig érzékeli olvasói (némileg persze, kultikusan homogenizált) reakcióit. író, mű és olvasó viszonya egy pillanatra újra „közeli" lesz (Thienemann 1931), archaikus egysége helyreáll. Ez persze azzal jár, hogy az alkotó személye, pontosabban a személyéről e folyamatban kialakuló kép így, vagy úgy, de rávetül a műre, s alakítja a recepciót. Hogy elfedi-e az író „teste" a művét, ahogy József Attila kapcsán hajdan Radnóti írta, megvizsgálandó kérdés lehet. Az azonban tény, hogy a kultikus folyamatban értékesként elismert mű révén az alkotó fizikai-történeti személye is fölértékelődik, sőt szakralizálódik. Az alkotó - mivel az értékes mű létrehozójaként értelmeződik - az irodalmi kultusz tárgya lesz. Egyben, ugyané folyamat másik oldalaként, az alkotó kultikus megemelése következtében, pozícióba jut a mű kultikusan determinált olvasa235