Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Ratzky Rita: „Te, lelkemnek megmaradt fele". Jókai emlékbeszédei Petőfiről
ben kialakult társadalmi viszonyokba próbálja belelátni-belehelyezni az elhalt barátot: nem találja a helyét. Itt fogalmazza meg először a későbbi Emlékbeszédben és Előszóban is visszatérő, némiképpen morbid szlogent: „De jól jártál, hogy meghaltál!" A szentenciához tartó retorikai felvezetés a Jókai-generáció útkeresését mutatja a megváltozott világban, ahogy ez a témája számos 1848 utáni regényének is. Az ifjúkori eszmetárs kitartana a 48-as eszmék mellett. A kortársak ellenére élő, gondolkodó, az átlagpolgár által őrültnek tartott renitens figurája jelenik meg itt: „Vagy, nem! Volnál, a ki voltál: / Ki azt mondja, mit rég mondott, / Ki nem nézte, merre úsznak? / A hol gát volt, ott átrontott, / S bámulnának nagy szemekkel, — / — Mint gyógyíthatatlan bolondot? // „Az olyan eszmékre, miként / 'Azok' voltak, most nincs bolt-ár: / A te lángod kihűlt helye / Nem tűzhely már, -- csupán oltár: / -- Tisztelik; de nem főznek rajt'. / De jól jártál, hogy meghaltál!" Ez az utolsó két versszak talán azért emelkedik esztétikailag a többi fölé, mert mögötte van Jókai önkritikája és az általa (is) épített Petőfi-kultusznak szóló irónia. Novella A Sylvester-éjszakák8(Emlék) öt éjszaka történetét mondja el, mindegyikben Petőfi a főszereplő. Az első a születése éjszakája, itt indítja el Jókai a Petőfire komponált üstökös-metaforát, amely aztán nagy utat jár be a Petőfi-kultusz különböző darabjaiban. „Odafenn az égen nagy robogva száll keresztül a pislogó csillagocskák szemei előtt egy roppant meteor, változó színével fényt vetve a földre, szikrázó sörényét csóválva maga után hosszan. Fele útján szétpattant, elveszett. (104.) [...] „ma született új csillaga a földnek, a ki ragyogni fog egykor, hogy egész nemzete melegszik sugárainál, s még a távol népek is meglátják és magasztalni fogják tündöklését." Az 1841-es esztendőben, már Petőfi katonáskodása után vagyunk, a pápai megismerkedésük idején játszódik a második születésnapi éjszaka. Amit itt a legfontosabbnak lát megragadni Jókai Petőfiből, az a tehetségének biztos tudata, ami másoknak még nem lehetett nyilvánvaló. Petőfi-levelek, kortársi visszaemlékezések igazolják a Jókai-észre- vételt. A harmadik, feltehetően magános Petőfi-éjszaka Debrecenben telt legendás ínségben 1843-1844 telén: „Három lépés hossza, három lépés széle a költő szobájának, hanem hiszen övé az egész világ, előtte feküsznek tűz érlelő költeményei, azok biztosítják számára a halhatatlanságot, hanem a falat kenyér, mely a mai napot biztosítaná számára, az nincsen mellette. Utolsó a ház a sorban, a város legvégső kalyibája, ablakából a nagy hideg puszta látszik, közel hozzá egy kerek domb, kerek dombon akasztófa; mégis szép lakás volna neki, csak minden nap ne kérdenék tőle, hogy mikor fizeti meg a házbért?" Az 1846-os szilvesztert közös társaságban töltötték, arról beszélgettek, ki hogyan fog meghalni. Jókai akkor fog meghalni, ha már nem tud írni. Petőfi pedig úgy, ahogy az Egy gondolat bánt engemet.. .-ben elénk tárta. „Soha rám nem talál senki"—mondatja vele még Jókai a negyedik novellában. Az utolsó szilveszter éjszaka az 1857-es. Egy kísértet-jelenet: „Lenn a nehéz domb alatt, a fű gyökerén is alul, ott veri a költő kobzát, arany lantját, ezüst húrral, olyan bűbájos dalokat zeng; társai, a többi halottak, körül ülik, úgy hallgatják." És ugyanez a Jókai fog cikket írni 1867-ben arról, hogy hátha Petőfi mégsem halt meg. Ezekért az ellentmondásos megnyilatkozásokért Gyulai Pál is kárhoztatja a Budapesti Szemlében megjelent bírálatában.9 Jelen dolgozatban azonban nem foglalkozunk Petőfi szibériai legendájához kapcsolódó írásokkal. 98
