Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Tverdota György: Az emlékbeszéd, mint a kultikus és a kritikai beállítottság és nyelvhasználat közötti átmenet modellje
Iái évfordulójához kapcsolódó, 1945. december 2-án, a párt Országos Székházában elhangzott két reprezentatív beszédben kezdte meg az életmű voltaképpeni kisajátítását. Az első előadó Lukács György volt, aki Pártköltészet című előadásában József Attila kapcsán fejtette ki híres partizánelméletét. A másik előadó, Horváth Márton József Attila költészete címmel tartotta meg szónoklatát.20 A József Attila-emlékbeszédek vázlatos történeti áttekintését e korszakfordulón félbeszakítjuk. Könnyű lenne kimutatni, hogy a műfaj látszólag folytonos továbbélése mögött olyan lényegi elmozdulásokat regisztrálhatunk, amelyek alapján kétségbe vonható, hogy a fenti példákkal illusztrált, szóban elhangzott vagy csak írásban fennmaradt szövegek jellegükben érdemi rokonságban lennének az emlékbeszéd XIX. századi, klasszikus változatával. A ténybeli folytonosság kérdését azonban itt nyugodtan függőben hagyhatjuk, hiszen a gondolatmenetnek ezen a pontján immár kijelenthetem, hogy az emlékbeszédről József Attila kapcsán szerintem nem annyira mint műfajról, hanem mint beszédmódról érdemes szólni. Azaz célszerűnek tartom kitágítani a fogalmat, s köréje rendezni mindazokat az írásokat, amelyek térben, időben és formai jellegzetességeikben is eltávolodnak a nekrológoktól, ám belül maradnak a kegyeletesség övezetén. Az ilyen emlékbeszéd-szerű szövegekre az egyik legkorábbi példa Németh Andor: Mit illik József Attiláról tudni? című írása (1937. dec. 12.), majd Fejtő Ferenc nagy tanulmánya a Szép Szó emlékszámában.21 Néhány későbbi példa: Bálint György, Halász Gábor, Szerb Antal tanulmányai, Kelemen János írása 1942- ből, Vincze László 1944-ben közzétett esszéje, stb.22 Azon a képzeletbeli skálán, amelyet Gyulai és Toldy emlékbeszédei kapcsán említettem, a felsorolt tanulmányok ama póluson helyezkednek el, amelyen Gyulainak Arany, Kemény, Eötvös fölött mondott szónoklatai. A felsorolt írások azonban nemcsak érintkeznek a kultusszal, mint ezt Gyulai Arany-em- lékbeszédéről megállapítottuk, hanem át is lépnek a kultikus övezetbe, feladják a „vitéz kis úr" által vállalt önmegtartóztatást tárgyukkal szemben. Átlépik a Rubicont, amely a kegyeletest a kultikustól elválasztja. Tehát a József Attiláról mondott és írt tényleges emlékbeszédekben és emlékbeszéd-szerű szövegekben szemléleti érvénnyel, értékelő hangsúllyal öröklődik tovább az a kultikus logika, amelyet korábbi ilyen tárgyú írásaimban a költőről írott nekrológokban igyekeztem kimutatni. Ezzel tulajdonképpen elérkeztem arra a pontra, ahol a József Attilát méltató emlékbeszéd-szerű írásokkal kapcsolatos igazán lényeges és nehéz kérdés fölvethető. Az tudniillik, hogy milyen a minőségi és mennyiségi, logikai és aránybeli viszony egy adott kegyeletes írásműben a kultikus formulák, fordulatok, tényezők és az értekező, leíró, feltáró, információ-közlő, netán kritikai részletek között? Hogyan él tovább a kultikus gondolkodásmód látensen vagy tudatosan vállalva valamely, rendeltetését tekintve a kultikuson túllépő, ilyen igénnyel írott szövegben? Ha tartjuk magunkat ahhoz a különbségtételhez, amelyet Dávidházi Péternek a Shakespeare-kultuszról írott könyvében kultusz és kultúra között találunk, akkor a József Attiláról írott emlékbeszéd-szerű szövegekben, amelyek a szakirodalom sokkal nagyobb hányadát foglalják magukba, mint első pillantásra gondolnánk, a kultusz és a kultúra sajátos, zavarbaejtő szimbiózisával kell szembenéznünk. „A kultusz mint beállítódás - írja Dávidházi - bizonyos szellemi vagy anyagi értékek rajongó, mértéket nem ismerő, mindenekfölötti tisztelete, tehát teljes és feltétlen odaadás, mely imádata tárgyát minden szóba 92
