Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

II. Ünnep és nyelv - Rákay Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? A Marczibányi-jutalom első két kiosztása

ségtudatot és a gyermekeket szimbolikus apagyilkosság végrehajtására buzdítja. Amiről ő beszél, az éppen ellenkezőleg, erősíti, javítja az erkölcsöt, élesíti az értelmet és szilárdabbá teszi a nemzetet, megóvja az állam legitim rendjét. A hazafitól éppen azért várható el, hogy nemzete pallérozásának érdekében minden áldozatot meghozzon, mert ilyen hatalmas atyai pártfogója van.45

Fontos azonban megjegyezni, hogy a látszat ellenére a főszereplő itt elvileg nem a király vagy a nemzet, nem fej vagy a test, nem az Atya vagy a Fiú, hanem a (Szent)lélek; azaz a részek szerves, életképes kapcsolatát biztosító „ön- kéntmunkás princípium", lélek - a „törvények". Érdemes röviden felidézni az egyik 1820-ban megjutalmazott pályázó, Gáti István hálabeszédének gondolat- menetét. Természetesen a legtekintélyesebb jelenlevőhöz, a főherceg-nádorhoz intézi szavait, ám a rövid bevezetés után még tekintélyesebb (bár fizikailag nem látható) címzetthez, a Magyarok Istenéhez fordul. Beszéde a továbbiakban szabályos himnusz, amelyben az invokáció után tisztelettel és hálával felidézi az istenség addigi tetteit. A saját lelkiállapotát leíró bevezetőből az is látszik, hogy ha fizikailag nem is, szellemileg mindenképpen megjelentnek érzi a Magyarok Istenét: a fenségesre jellemző érzelmi keveredésről, „szívét reszkettető" félelem és öröm érzésének egyidejű átéléséről beszél. Az istenség tekintete, arcának fénye mindig is a nemzeten pihent, ám ez éppúgy „fenséges" dolog, azaz egyszerre rettenetes és boldogító, mint Gáti tulajdon aktuális lelkiállapota. Mi másnak lett volna köszönhető az a csoda, hogy a nemzet „még akkor sem emésztetett meg, mikor mint a' Moses tsipke bokra égett", ha nem annak, hogy ezen alkalmakkor maga a Magyarok Istene, a Lélek nyilvánult meg a nemzet szenvedő testében? A Magyarok Istene éppúgy, mint Mózesnek, a magyar nemzetnek is saját isteni leikétől áthatott, megtartó, „szent és felséges" törvényeket adott, melyekkel „mint oltalom bástyával" fogta körül a törékeny szervezetet, s így ez „annyi századok után is él a' maga ősi szabadságában, a' mikor sok nagy nemzetek úgy elenyésztek, hogy már ma tsak a' neveket tudjuk."46 A jelen ünnepet is ő adja, a király csak közvetítője akaratának. Gáti örömteli csodálkozással említi, hogy bár mi magunk nyelvünk műveléséhez csak mintegy harminc éve kezdtünk, a Magyarok Istene máris újra „Királyi Székibe" helyezte, s a királyt „édes attyává" tette. Az (újraszületett) isteni gyermek, a nyelv, akinek egyelőre „szoptató dajkára" és „nyájas apolgatókra" van szüksége47, új, örömteli kötelék, a legszorosabb lánc az uralkodó szíve és hív magyarjai közt48, s a szónokok ennek bizonyítására örömmel idézik fel a magyar nyelvtudás példáit a császári ház tagjainak köréből.

Az, hogy a magyarság „ezen gazdag örökségben, annyi különböző Népségek között, annyi ellenséges törekedések ellen, a' világ tsudájára, már Ezer esztendők óta, mint Uralkodó Nemzet" megmaradt, Kultsár István szerint is a Magyarok Istenének köszönhető. Csodás gondviselése az általa adott törvények segítségével fejti ki hatalmát, melyek megtartása így nemcsak kötelesség, de létszükséglet is. Kultsár is a hozzá intézett fohásszal fejezi be Szállását, melyben az istenség támogatásának tudatában arra szólítja fel honfitársait, hogy „óvják magukat az elfajulástól, és a' Magyar nyelvet, 's öltözetet betsűlvén, egyedül a' Magyar Törvények által reményljék boldogulásukat."49

A nyelv ugyanakkor szép ruhája is lesz a tudományoknak, amelyek hasonulván a nemzeti „orgános testhez", immár „mintha nem szégyenlenének, sőt érdemet is keresnének abban, ha nem tsak fordításokban hanem Eredeti Munkákban is e' mi Magyar Nyelvünket magokra öltözgethetik"50. Azonban ez az asszimiláció, azaz „a jövevények szíves elfogadása" is azért kötelező és tiszte75