Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - Fábri Anna: „Egykor regényhős voltam ... ". Az irodalom kultusza Krúdy műveiben

(sokszor már csak mások emlékeiben megőrzött) élményeket hivatott felidéz­ni, mint a politikusoké vagy a városok (elsősorban a főváros) életében különös jelentősséggel bíró (mert egyezményes tájékozódási pontként szolgáló) boltok tulajdonosaié. Mindez éppenséggel azt a fontos szerepet is hangsúlyozza, ame­lyet az irodalom (egyáltalán a nyomtatott szöveg) a közös emlékezet, életisme­ret és világszemlélet kialakulásában betölt. Különféle hivatkozásokban, utalásokban (függő és egyenes beszédben egy­aránt), hasonlatokba zártan, idézetekben több száz író nevét őrzik a Krúdy-re- gények, s ekként hirdetik, hogy az irodalmi fikciót is áthatja az az irodalmias- ság, amely szerzőjük felfogása szerint az életet, illetve az életmagyarázatokat egy idő óta (mintegy száz éve) általánosan jellemzi.4 Holt és eleven írók, költők tömegéről történik említés e művekben, amelyekben alighanem ők alkotják a legreprezentatívabb „valós csoportot", az egykori és kortárs boltosok, színé­szek, vendéglősök, pincérek, zsokék és lófuttatók, a politikusok, valamint tár­sasági urak és hölgyek népes seregében. A narrátorok és a hősök egyaránt a magyar irodalom kisebb-nagyobb je­lentőségű alkotóit emlegetik a legtöbbször,5 de a világirodalom legnagyobbja- ira (a francia, angol, orosz, spanyol és más irodalmak nagyjaira) is sokszor, és igen gyakran a kultusz nyelvén megszólalva hivatkoznak. Általában így hang­zik el Cervantes, Shakespeare és néhány más Krúdy-kedvenc (mint például Puskin, Dickens, Turgenyev és Thackeray) neve, és az sem ritka, hogy némely­kor közkeletű appellatívumok állnak nevük helyett: „a búsképű", „az avoni hattyú", „a sánta lord" stb. Nem kétséges, hogy a legfőbb irodalmi kultuszsze­mély Krúdy szemében Shakespeare volt, nemcsak azért, mert minduntalan fontos hivatkozási alapként tűnik fel regényeiben és elbeszéléseiben, s nem is csak azért, mert őt emlegette a leggyakrabban tárcáiban és más zsurnalisztikus műveiben, hanem azért is, mert nemegyszer már-már vallásos allúziókkal szól róla: „ő volt az egyetlen ember a földön, akinek olyan szeme volt, mint az Is­tennek, mindent látott."6 A nagyok és kiválóak mellett gyakran kerülnek elő olyanok, akiknek talán nem jutott hely a Parnasszuson, de népszerűségük, mint például Dumas pére-é kitartóan ostromolta az egeket, és olyanok is, mint Paul de Kock, aki valaha kedvelt szerző volt az unatkozó hölgyek körében, de nevének az idő múlásával már csak kor­festő jelentése maradt. Krúdy a magyar írók, hírlapírók és szerkesztők legnépesebb csoportját a 19. század végi budapesti irodalmi élet sereg­nyi alakjából különítette el regényeiben, s ezzel egyszersmind arról is gondoskodott, hogy e többnyire már életükben elfelejtett irodalmi férfiak, kisasszonyok és asszony­ságok emlékezete fennmaradjon. Nyilván­való, hogy már a korabeli közönség szá­mára sem volt művekhez (olvasói élmé­nyekhez) köthető a felemlített irodalmi ne­vek többsége, a mai olvasó pedig aligha tudja pontosan megkülönböztetni a fiktív neveket a - sokkal nagyobb számban előforduló - valódiaktól. Ez egyfelől a fik­ció és a tényszerűség - idővel egyre telje­50 Borsos Miklós: Krúdy emlékérem, 1977. Petőfi Irodalmi Múzeum

Next

/
Thumbnails
Contents