Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
I. Az irodalom ünneplése - Flood, John: A Német-Római Birodalom koszorús költői
költőkoszorúzásra került sor. A jelöltek ezúttal Elias Corvinus (1537-1602), Johannes Lauterbach (1531-1593) és Vitus Jacobaus (adatai nem ismeretesek) voltak. Az ünnepség fénypontját a babérkoszorú, a könyv és az aranygyűrű átadása jelentette, továbbá a békecsók, melyet egymás után kaptak meg a jelöltek. A költészet, véste a szívükbe Fabricius, szent küldetés, nem holmi könnyelmű meghívás a halhatatlanságba. Aki nem viselkedik illendően, nem igazi költő, és börtön jár neki, nem babérkoszorú. A jelöltek térdre ereszkedve várják, hogy fejükre helyezzék a koszorút, Fabricius pedig felszólítja őket, hogy fennkölt versezetek írásával bizonyuljanak méltónak a babérkoszorúra. Majd a költői képességek megszokott demonstrációja következik. Egyszer csak valami váratlan történik: Fabricius felkiált: "Ki érkezik? Ki hozta ide e szépséges szüzeket?" - mire a kilenc múzsát megtestesítő fiatal fiúk kíséretében megjelenik Mercurius, Apollón és Paliasz, és kifejezik szerencsekívánataikat. Mercurius, akitől az ékesszólás adománya ered, köszönti a három költőt, tiszteleg az egyetem előtt és halhatatlan hírnevet jósol Bécsnek. Míg a jelenlegi rektor, Georg Eder (1523-87) - jogász és Reichshofrat [császári udvari tanácsos] - hivatalában marad, a lantok zengeni fognak a Duna mentén. Majd Apollón, aki isteni ihlettel tölti meg a költők szívét, megkéri a múzsákat, fonjanak virágkoszorút, hogy azzal ékesíthesse a három költő homlokát. Ez után a múzsák felváltva dalra fakadnak: Kalliopé például a legdicsőségesebb hősökével vetekedő győzelemről énekel, hiszen a három poéta hősöket és hősi tetteket örökít meg verseiben, s ezért éppúgy méltóak a dicséretre, mintha személyesen küzdöttek volna szülőföldjükért, kapcsolatban állván az istenekkel. Thalia a babért dicsőíti, melyért hajdan Néró is versengett, s mellyel Petrarcát koronázták meg a Capitoliumon, mielőtt Celtis elhozta volna a német népnek. Erató, a szerelmi költészet pártfogója arra buzdítja az új költőket, tegyék halhatatlanná Celtis nevét az utókor számára. Végül Paliasz Athéné örömét fejezi ki, hogy végre otthonra lelt Germániában, melyet bőségesen megáld művészetekkel. A ceremóniát Fabricius zárja be, köszönetét mondva a Szentháromságnak, és azért fohászkodva, hogy Ferdinánd és fia, Miksa épségben visszatérjenek, legyőzzék a török seregeket és megvédjék Bécs egyetemét. Az elmondottakból egyértelműen kiderül, hogy a költőkoszorúzás ekkoriban már elsősorban az egyetemek hatáskörébe tartozott. Noha még mindig előfordult, hogy egyes költőket a császárok személyesen tüntettek ki e címmel, elterjedtebb volt az a gyakorlat, hogy képviselőik, a palotagrófok folytatták le e jeles ünnepséget, egyetemi környezetben. Egy másik eset, melyről bőséges adat áll rendelkezésünkre, s amely nagyon jól érzékelteti az aktus jogi természetét, Johannes Paulus Crusiusé (1588-1629), akit Thomas Obrecht, a jogtudomány professzora és palotagróf avatott koszorús költővé 1616 december 23-án Strasbourgban.33 A kijelölt napon Crusius elszavalja az alábbi, címért folyamodó epigrammát: Caesari Comes alme fori, clarissime Thoma, Si merui Laurum, Phoebus, adesto mihi. Si minus, hic reddas justae argumenta repulsae, Parebo monitis parte in utraque tuis. Fallor? an adspicio viridem sub veste Coronam. O dii! quam pulchre Laurus amoena viret! Caesaris haec munus, vigeat cum Caesare Laurus: Praevaleat vulgo Gratia Caesarea 28
