Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
VI. Ünnepi alkalmak - alkalmi ünnepek - Karafiáth Judit: Szürrealista ünnepek
közelebb a nagy revelációkhoz. „Kénytelen vagyok elismerni a munka mint anyagi szükségszerűség létjogosultságát, s e tekintetben a lehető legjobb, a lehető legigazságosabb munkamegosztás feltétlen híve vagyok. Köteles vagyok elvállalni, amit a lét gyászos kötelességként rám mért, de hogy higgyek benne, netán dicsőítsem is, akár a magam, akár mások feladatáról van szó: soha! [....] Egyáltalán nem a munka éltet bennünket. Az az esemény, melytől mindegyikünk joggal várhatja, hogy rávilágítson élete értelmére, az az esemény, mely talán még nem történt meg velem, de melynek már a nyomában járok, munkával meg nem szerezhető.5" A Párizsban időző Illyést is megkapta ennek az elképzelésnek a szele, mert, ha hihetünk Németh Andornak, előadást tartott hallgatói számára a munka fölösleges voltáról6. A szürrealizmus, mint tudjuk, nem irodalmi vagy művészeti irányzatnak indult, hanem olyan mozgalomnak, mely az ember felszabadítását tűzte ki célul. A dadán nevelkedett szürrealisták zajos és masszív előtörése nem áll egyedül az irodalomtörténetben. Hasonló vehemenciával léptek már elő a romantikusok is: elég, ha a Victor Hugo drámájának bemutatása körüli botrányra, az úgynevezett Hernani-csatára gondolunk. De a szürrealisták erőteljes és egyöntetű fellépése mégis példa nélküli, mert csoportkohéziójuk (mely a hírhedt kiközösítések, kizárások ellenére is erőteljes volt) és aktivitásuk stratégiája minden elődükénél átgondoltabb és markánsabb volt. Saját rítusokat találtak ki, s a csoport saját törvényei szerint élte életét. A csoport életéről számos beszámoló született, talán azért is, mert a szürrealista mozgalom mint jelenség sok tekintetben fontosabb, mint a belőle származó produkció. A szürrealisták életvitelének négy jellegzetességére szeretnék kitérni. Ez az életvitel a hétköznapokból ünnepet csinál, mert megbontja a monoton rendet (botrányok), mert rituális cselekedeteket ismétel (röplapok, tiltakozások), mert túllát a köznapin, s a köznapiban a csodást és a misztikust látja (a város, a park mitológiája), s végül mert játékos (szürrealista cédulák, a pompás hulla és más játékok). A szürrealizmus történetének kezdeti szakaszát, mely nehezen választható szét a dadaista megnyilvánulásoktól, a botrányok korszakának szokták nevezni. A húszas éveik közepén járó ifjak minden eszközt megragadtak arra, hogy ellenvéleményt fejtsenek ki a francia polgári társadalom bevett szokásaival szemben. Maurice Nadeau, aki az első könyvet írta a szürrealizmus történetéről, részletesen beszámol néhány korabeli happeningről, például Max Ernst kollázskiállításának megnyitójáról. „Breton gyufákat ropogtatott, Ribemont- Dessaignes el-elkurjantotta magát: Esik eső koponyára, Aragon nyávogott, Philippe Soupault Tzarával bujócskázott, Benjamin Péret és Charchoune egyfolytában kezet ráztak egymással, Jacques Rigaut hangosan számolta az autókat és a látogatók gyöngysorait, s valaki egy szekrény mélyéből folyvást a megjelenteket gyalázta...7" Számos botrányt váltottak ki a szürrealisták az írásaikkal is. De ezek már a rituálék körébe tartoznak. 1924-ben, amikor a csoport túljut a heves csatározások korszakán és egy érettebb, elméletibb korszakot kezd, a Grenelle utcában megnyitják a szürrealista kutatások irodáját, ahol szívesen látnak minden érdeklődőt. A lényeg azonban nem a betévedő kiváncsiak fogadásában, hanem a csoport szervezeti alakulásában rejlik. Az ügyelet megszervezése, a fogadóórák és gyűlések mind meg vannak örökítve a fennmaradt jegyzőkönyvben. Ebből az időből származnak azok a szürrealista cédulák, afféle mini-röplapok, melyek játékos formában nem politikai, hanem világnézeti aforizmákat fogalmaznak meg. Néhá270
