Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

V. Írói évfordulók - Kelevéz Ágnes: „Keletről jön a fény". Politika és műértelmezés egy Babits évfordulón

Babitsot, s ezt minden adandó alkalommal szemére hányták. Meghurcoltatásának ábrázolására Illyés 1961-ben egyenesen krisztusi hasonlatot használ: „Célunk e sorokkal nem az, hogy egyenként kihúzogassuk a kopjákat és nyilakat, amelyek Babits személyét ma is holmi szégyenkeresztre szegezik. Az csupán, hogy ezt a keresztre szegezettséget nyíltan kimondjuk, megkérdezve, indokolt-e?"2

Babits ünneplése vagy évfordulóinak látványos elhallgatása, halálának és születésének alkalmából írt cikkeknek a száma és hangneme szinte egy hőmérő pontosságával mutatják, hogy az irodalompolitika által befolyásolt és sokszor központilag vezényelt megítélése hogyan süllyedt fagypont alá az ötvenes évek folyamán, s hogyan melegedett lassan-lassan a hatvanas, hetvenes évek során, hogy végül centenáriuma alkalmából, 1983-ban széleskörű rehabilitációja is megtörténjen. Szimbolikusnak érezzük, hogy az 1945 utáni első körülötte dúló vita egy olyan kultikus tárgy körül robbant ki, mint a költő halotti maszkja. Cs. Szabó László a Maszk című cikkében négy éve elhunyt mesterére emlékezve a háború által felvetett legnehezebb kérdésekkel néz szembe: az élet és halál mezsgyéjén születő tárgyat, egy halhatatlan műveket létrehozó művész halotti maszkját, önmagán túlmutató, szimbolikus jelentőségűnek lát. Pár nap múlva Horváth Márton a Szabad Nép hasábjain tudatosan kultuszromboló, végletesen sértő hangon, e kegyeleti tárgyat profanizálva ront neki Babitsnak és követőinek, s habozás nélkül művészetét a félfeudális reakció „virágai" közé sorolja.3 Jellemző, hogy 1945-ben még megjelenik a Török Sophie által sajtó alá rendezett, életműsorozatként hirdetett vállalkozás első kötete, de ennek később már nem lesz folytatása. S bár 1946-ban és 1947-ben, az államosítások előtt, magánkiadóknál kiadnak egy-egy Babits-kötet,4 azonban ezt követően, kilenc éven át egyetlen könyve sem jöhet ki a nyomdákból. Csak 1957-ben látnak napvilágot művei, igaz akkor egyszerre több is: válogatott versei, két regénye és irodalomtörténete. Majd Babits 1959-ben helyet kap a Magyar Klasszikusok című sorozatban is, melynek két rozsdabarna kötete elé Keresztury Dezső, dacolva minden ideológiai elvárással, olyan pozitív kicsengésű hatívnyi előszót ír, hogy a szerkesztőbizottság szükségét érzi annak, hogy a maga eltérő, „marxista" véleményét, a hivatalos álláspontot külön a kötet elé illessze.5 A hatvanas évek folyamán aztán sorra jelennek meg olyan tanulmányok, többek közt Rába György, Rónay György, Németh G. Béla tollából, amelyek Babits életművéhez méltó módon foglakoztak pályájával, irodalomszervezői tevékenységével. E dolgozatnak azonban nem az a kitűzött célja, hogy nyomon kövesse kiátkozását, majd fokról-fokra történő visszafogadását, vagy hogy méltassa azoknak a szerepét, akik egy reális Babits-kép kialakításán dolgoztak, hanem az, hogy az évfordulók sorából egy jellegzetesen felemás jubileumot kiemeljen, nevezetesen 1973 novemberét, Babits születésének 90. évfordulóját, amikor az ünnepi életmű-értelmezés néha az alapkutatások szintjén is az ideológia szolgálatába állt. Az akkor leírt hibás adatoknak máig továbbélő hatása a Babits-filológia egyik tisztázandó öröksége.

1970-ben Aczél György programbeszédet tart a Magyar írószövetség közgyűlésén, melyben a Fogalmak rehabilitálása részben többek között Babits újraértékelésének szükségességére is kitér. Szokásos módon kétfelé harcol: egyrészt odacsördít a szektás múlt képviselőinek, másrészt rápirít azokra is akik (úgymond) „Babitsot zászlójukra tűzték". Mondandóját egy költői kérdéssel zárja: „Miért nem lehet a máig érvényes értékeket megőrizni, miért kell kitagadni, s azután mea culpázva visszafogadni?"6 A kérdés súlyát nem a rá adható válasz szabja meg, hanem a benne foglalt állítás, vagyis annak elismerése és leszögezése, hogy Babits a „máig érvényes értékek" közé sorolandó. Beszédé238