Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Fűzfa Balázs: Mélylégzés. A kőszegi-szombathelyi Ottlik-kultusz első évei
azt kellett kidertenünk, hogy miként szól rólunk. Miért olyan rettenetesen fontos az elsőéves - ma végzős - Kovács Ági számára, hogy szinte fejből tudja az egész szöveget, s ha bármit kérdezel tőle, azonnal megmondja, hogy melyik oldal melyik részén találod? Pedig saját példánya sincsen... Miért olyan rettenetesen fontos, hogy összegyűjtsük ennek a könyvnek minden létező kiadását, hogy állandóan magunkkal cipeljünk egyet belőle? S Esterházynak miért kellett lemásolnia egyetlen rajzlapra, „sort sor alá tapogatva"? Megszüntetve ezzel a regény lényegét - tudniillik a regény alapvetően attól az, ami, hogy olvasni lehet, hittük addig -, megmutatva azonban így, hogy ezt a regényt elsősorban nem olvasni, hanem látni kell, megmutatva, hogy ennek minden sora egyszerre, a maga egyidejűségében érvényes... Abból az igen egyszerű feltételezésből indultunk ki, hogy Ottlik életművében lényegében mindent az Iskola határoz meg, illetve minden meghatározható az Iskola felől nézve. Ezért három félév alatt - műfajonként - áttekintettük az amúgy sem túl terjedelmes életművet, bonckés alá vettünk szinte minden novellát, kisregényt, interjút; vagyis minden szöveget. Összegyűjtöttük, elolvastuk a szakirodalmat, s előbb bátortalanul, majd egyre jobban belelendülve írtunk. Ottlikról. Az Iskoláról, a Budáról, a Hajnali háztetőkről, A Valencia-rejtélyről - míg végül aztán már annyira elszemtelenedtünk, hogy Ottlik-parafrá- zisokat eresztettünk ki toliunk alól. Megszületett néhány szakdolgozat, TDK- dolgozat, hosszabb-rövidebb beszámoló, értekezés, esszé - s pár hónapja az immár második kiadását megért MÉLYLÉGZÉS cmű kötet, melyben eklektikusán ugyan, s persze nem egyenlő színvonalon, de megnyilatkozik egy fiatal emberekből álló irodalomszerető csapat. Mi még nem az igazi tudomány mércéjével indultunk, mi még csak sejteni véltünk néhány apróságot, hittük azonban, hogy amit csinálunk, az fontos dolog. Egyszerűen elhittük, hogy Ottliknak igaza van: az egyik ember szavak nélkül is megértheti a másik embert. Hiszen erről szól ez a regény, s ezért erről szól a mi kis történetünk is. Kerestük a nyelvet Kerestük a hallgatás bugyrait, megmerítkeztünk világos szavak értelmen túli értelmében. Kerestünk szerecsendiót, radírgumik törmelékét múltból, szagolgattunk megsárgult papírlapokat. Ujjongtunk, ha Bébé, Szeredi Dani, Medve Gábor, Merényi, Öttevényi eredeti nevét fölleltük valamely régesrég porosodó aktahalmaz mélységes mély tengerében. Azt hittük akkor, majd ezekből a morzsákból összeszedünk egy zsákkal, szépen elrendezgetjük őket, megbibliografizáljuk s biografáljuk, talán ki is adjuk, s valamit - mindent?, véltük rettenetesen botor módon - megtudunk a titokról. Aztán mégis a másik utat választottuk. Kerestük persze egymást, kerestük az időt egymás számára, a hétfő esték számára, kerestük magunkban az első hó fehérségének ártatlanságát. Gyűlöltük Merényit, szerettük Szeredit, másokat sajnáltunk, vagy örültünk nekik, vagy észre sem vettük őket, vagy megsirattuk őket. Kerestük Ottlikot Heideggerben, kerestük Musilban, Törlessben, Balla Bo- riszban, Kosztolányiban, Mészölyben, Esterházyban - Mándyban, Nemes Nagyban és Goldingban. Mindenütt ott volt, mindenütt velünk volt: Kolozsvárott is, hagyatékkönyvtára polcai között is, amikor azt sem értettük igazán, miért ott van ez a könyvtár, ahol van. Velünk volt öreg bridzsbajnokként, hajós- kapitányként, tengerészként, matematikusként és katonatisztként - gyerekként, felnőttként, „urológiai kóresetként" az egész hatalmas, rettenetes és gyönyörűszép ingyenmoziban. 222
