Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

IV. Ünnepi hagyományok születése - Andor Csaba: A gondolkodó kultusza. A korai Madách-kultusz

désekről szólt, így tehát maga Madách a jelek szerint tudatosan is erősítette a róla kialakult képet.

Madáchnak mint filozófusnak a használata azonban mindenek előtt abban nyilvánult meg - éspedig nemcsak a régmúltban, de a mai napig is -, ahogyan idézték őt. Azok a tömör és találó szövegrészek, amelyek nagy számban találhatók a főműben, s amelyek a legkülönbözőbb jelenségek adekvát értelmezésének tűnnek, végső soron mindmáig az egyetlen magyar bulvárfilozófia rendszerét is alkotják. Ez ellen persze lehet, sőt szükséges is tiltakozni. Észre kell azonban vennünk, hogy a bulvárfilozófiává válás minden olyan tanítást fenyeget, amely nem a szűkebb szakmának szól, amelyet a filozófusokon kívül mások is értenek vagy érteni vélnek.

Érdekes, hogy ehhez mérten Madáchnak mint filozófusnak az elismerése mindmáig nem történt meg, sőt igen komoly ellenállásba ütközött (és ütközik) - elsősorban a kutatók részéről - az elismerése, elismertetése. Ez az ellenállás nem is azon mérhető le, hogy milyen ritka a Madách-irodalomban a szerzőt filozófusként méltató álláspont, sokkal inkább azon, milyen gyakori annak hang- súlyozása, hogy Madách nem volt filozófus. Pedig hát ezzel kapcsolatban sem lehet sokkal okosabb meghatározást adni, mint hogy filozófus az, akit egy adott kultúrában filozófusként használnak. Valóban: Szókratésznek egyetlen műve sem maradt fenn, valószínűleg azért nem, mert egyáltalán nem is írt bölcseleti munkákat, az ő filozófiája ugyanis nem volt más, mint mester és tanítvány kölcsönhatásának egy bizonyos formája, módja, s ezt a kölcsönhatást nem az írás, hanem a párbeszéd közvetítette. Hasonlóképpen Pascal is filozófus volt, mert aforizmáinak gyűjteményét ilyen módon használták, szemben más aforizmagyűjteményekkel, amelyeket más módon használtak. Ha tehát Madách gondolatait mint filozófiai gondolatokat használjuk - márpedig a gyakorlatban immár 135 éve ez a használati mód terjedt el s vált meghatározóvá -, akkor semmi okunk sem lehet arra, hogy ne tekintsük őt filozófusnak. Ami pedig 1883. szeptember 21-én este fél hétkor történt, azt (többek között) úgy is értelmezhetjük, hogy Paulay Ede a filozófiai gondolatoknak egy meglehetősen szokatlan terjesztési módját választotta, amikor úgy döntött, hogy a művet színpadra állítja.

Illetve, ha jobban belegondolunk, távolról sem olyan rendhagyó az eset, mint első pillanatban hinnénk. Ha Szókratész módszere nyomán Platón párbeszédbe szedve adta közre mestere gondolatait, amelyeket - a filozófiai mondandót kiegészítve, kiszínezve - rendre történetekké is kerekített, akkor azt mondhatjuk, hogy Madách, Platón és persze Szókratész - mindhárom esetben kétségkívül a didaktikai szempontot előtérbe helyező - eljárása közel áll egymáshoz, s hogy ez az eljárás a múlt század vége óta, függetlenül az alkotói szándéktól, erősen foglalkoztatta a színházi rendezőket. Mert ne feledjük: Platón és mestere sem kerülhették el a sorsukat, bizonyság rá a Szókratész haláláról szóló történet, amelyet többször is színpadra állítottak.

Nem véletlenül említettem a leggyakrabban éppen Szókratész nevét: bár meggyőződésem, hogy a magyar és a klasszikus görög kultúra között meglehetősen kétes vállalkozás volna párhuzamot vonni, azért megkockáztatnám: az a mód, ahogyan Madáchot használjuk, a legközelebb talán éppen ahhoz áll, ahogyan a görögök Szókratészt használhatták.

Ez a feltételezés egyúttal válasz arra, miért is olyan nagy az ellenállás Madách filozófusi elismerésével szemben. Bizonyos kultúrákban, így többek között a filozófiai vonatkozásban egyértelműen német hatás alatt álló magyar kultúrában is uralkodóvá vált az az elképzelés, amely nem a bölcselkedés ked210