Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Andor Csaba: A gondolkodó kultusza. A korai Madách-kultusz
között (miután minden egyes példányban sajátkezűleg kijavított egy sajtóhibát), miként a Lant-virágokat. Végül 1862 nyarán Tisza László és Széchenyi Dénes képviselők beszédével közös könyvecskében jelenik meg Madách ország- gyűlési beszéde, az első munka, amelyhez végre - elvben - bárki hozzájuthatott. (Azért csak elvben, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a kiadvány, ha lehet, még ritkább, mint a Tragédia első kiadása.) Madách életében igazi nyilvánosságot csupán a Tragédia 1863. március 15-én megjelent második kiadása kapott. A korai Madách-kultusz előkészítő szakasza 1862 januárjában lezárul: mind a mű, mind a szerző neve nyilvánossá válik; most már a költőtársakon, kritikusokon, fordítókon a sor, nekik kell megmutatniuk, hogy mit tudnak kezdeni a művel és a szerzővel. Késlekedés nélkül meg is mutatják. A korabeli kritikában a ritkaságszámba menő józan, elfogulatlan vélemények egyike Vajda Jánosé. „Apró" szépséghibája, hogy Vajda saját bevallása szerint nem olvasta végig a művet. A véleményt formálók - s ezáltal mások véleményét is alakítók - túlnyomó többsége egyértelműen pozitívan foglal állást, s Erdélyi János gyakorlatilag egyedül képviseli az ellentábort. A korai Madách-kultusz kialakulásában Arany János mellett egyértelműen Szász Károly szerepét kell hangsúlyoznunk, s ezirányú tevékenységére már csak azért is érdemes felhívni a figyelmet, mivel az mindig is kisebb hangsúlyt kapott, mint Arany Jánosé, jóllehet inkább csak időben, semmint jelentőségében marad el mögötte. Míg Arany János a hozzá elvitt kézirat révén, addig Szász Károly (eltekintve a Kisfaludy Társaságban felolvasott szemelvényektől) csupán az első kiadásból ismerheti meg a művet, értelemszerűen kb. öt hónappal később. A mű sikeréhez alapvetően két módon járul hozzá. Egyrészt - Aranyhoz hasonlóan - ő is javításokra tesz javaslatot, s Madách jó néhány kifogását el is fogadja. A második „tetemesen javított" kiadása a Tragédiának már Szász Károly javításait - illetve az ő kifogásai alapján Madách javításait - is tartalmazza. (Mint érdekességet jegyzem meg, hogy a második kiadásnak mindmáig csupán egyetlen dedikált példányát ismerjük: éppen azt, amelyet Szász Károlynak ajánlott a szerző, s annak dátuma - 1863. március 15. - jelenleg a legpontosabb ismeretünk a mű megjelenésének időpontjára nézve. Ez a dedikáció sajnos már nem kerülhetett be a Madách Imre kéziratai és levelezése c. katalógusba, mivel annak megjelenése után jutott a szerzők tudomására.) Másrészt Szász Károly az elsők között van, aki terjedelmes elemzést közöl a műről, amely a Szépirodalmi Figyelőben nyolc héten át folyamatosan lát napvilágot.9 Elemzése évtizedekkel később önálló könyvként is megjelenik. A Madáchot Goethével egy sorba helyező Szász Károly Zilahy Károllyal szemben is megvédi koncepcióját.10 Az igazi Madách-kultusz kézzelfogható jeleként azonban nemcsak elemző írásban méltatja a szerzőt és művét, de verset is ír Madách Imréhez, amely még a címzett életében meg is jelenik.11 „Oh ember gyász-sorsának siratója, / Tragoediánk bölcs éneklője, te!" - áll a negyvennyolc soros költemény elején, s ez a hangütés az egész versre jellemző. Azt hihetnénk, Szász Károly e téren talán az első lehetett. Ám mai ismereteink alapján azt mondhatjuk, hogy legfeljebb csak a harmadik volt a sorban, Lisznyai Kálmán és Eötvös Károly után. Hiszen Lisznyai Kálmánnak már 1845 nyarán megjelenik egy verse Az ó'sgyürű címmel, amelyben - jóllehet az ajánlás Fráter Pál alispánnak szól - a Madách család egy jeles őséről emlékezik meg, s Madách Emőköt - így nevezték a költőt ifjúkori barátai - Madách Miklós méltó utódaként állítja elénk e szavakkal: „Madách Ernők, a' nemzet egy / Szabad 207
