Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Andor Csaba: A gondolkodó kultusza. A korai Madách-kultusz
bereket, amelyet azonban három nappal Arany levele előtt (augusztus 22-én) berekesztenek: a felfokozott figyelem és érdeklődés új - kényszerűségből ismét csak politikán kívüli - személyt és tárgyat keres: Madáchban és főművében mindkettőt meg is találja. (Hogy mennyire így van, azt Arany idézett levele is tanúsítja, amely közvetlenül az iménti részlet után így folytatódik: „Vártál úgy- e tőlem politikai újságokat: kilátást a jövőre: mi lesz, hogy lesz már stb. és én a helyett házi apró bajaimmal traktállak." A házi apró bajok mellett csupán az irodalmi felfedezésnek jut hely a levélben; a politikáról semmi érdemlegeset nem tud Arany Tompának írni.) Arany nem elégszik meg azzal, hogy véleményét előbb Tompával, majd a szerzővel tudatja. Ma - a társas lélektanból kölcsönzött szavakkal - úgy mondanánk, hogy a sztárhelyzetben lévő véleményformálók egy olyan csoportjához fordul, amelynek tekintélye megfellebbezhetetlennek látszik: október 31- én a mű első négy színét felolvassa a Kisfaludy Társaságban. A siker - miként néhány hónappal korábban az országgyűlésen - itt is átütő. De míg az ország- gyűlés s vele Madách beszéde gyorsan háttérbe szorul, sőt - ne féljünk kimondani - feledésbe merül, addig a Tragédia tartósabb sikert ígér. Arról persze, hogy a balassagyarmati képviselő írta a nagyszerű művet, csak kevesen tudnak, Arany ugyanis szinte az utolsó pillanatig nem árulja el a szerző kilétét. A korabeli lapok 1861 őszétől egy- re-másra számolnak be Az ember tragédiájáról, ám az eddigi kutatások alapján azt mondhatjuk, hogy az 1862. január 12-én megjelenő könyv szerzőjének nevét 1861 végéig egyetlen lap sem közli. Arany persze csupán tiszteletben tartja a szerző „személyiségi jogait"; egyik levelében ugyanis felhatalmazást kér neve nyilvánosságra hozatalához, s amíg Madách hozzájárulását nem kapja meg, addig nem is nyilatkozik a szerzőről.4 Ez a tapintat azonban ebben a helyzetben felér egy jól kigondolt reklámfogással, s alkalmas arra, hogy az érdeklődést a végsőkig csigázza. A talányt sikerül megkettőzni: már nemcsak az a kérdés, hogy mi állhat abban a titokzatos műben, amelynek nagyszerűségéről jóval a megjelenése előtt az olvasó- közönség számos forrásból értesülhet, de az is kérdés, hogy ki lehet az alkotója. Mindazonáltal úgy vélem, hogy még a körülmények lehető legszerencsésebb együttállása sem segíthette volna elő a Madách-kultusz kialakulását, ha a felfokozott várakozásnak a mű nem tudott volna megfelelni. A műről szóltam s nem az alkotóról. Arról ugyanis szó sincs, hogy maga az alkotó is megfelelt volna a várakozásoknak. Bár túl sok csalódást az életéből hátralévő nem egészen három Roskovics Ignác: Madách Imre 205
