Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
I. Az irodalom ünneplése - Flood, John: A Német-Római Birodalom koszorús költői
A Caesareus megjelölés az egész világ előtt nyilvánvalóvá tette, hogy e címet a császár tekintélyével és hozzájárulásával adományozták, függetlenül attól, hogy a szóban forgó esetben a koronázást személyesen maga a császár vagy nevében valamely más méltóság végezte-e. A császári koszorús költők megkoronázását azonban minden más költőkoronázási aktustól, a középkoriakat is beleértve, megkülönbözteti az, hogy - utóbbiaktól eltérően - formális jogi következményekkel járt. A Coronationis poeticae actusnak nevezett eljárás, számtalan hivatalos lépésével és mozzanatával, sok szempontból az akadémiai tudományos minősítő procedúrák mintájára zajlott. A koronázási szertartás alkalmával egy hivatalos eskü felolvasására és letételére is sor került: a kitüntető cím elnyeréséért cserébe a költő hűséget esküdött az uralkodónak és az uralkodói háznak. A koszorús költők közül egyesek egyáltalán nem használták címüket, mások viszont kifejezetten büszkék voltak rá, és nevük mellett minden művükben feltüntették. Utóbbiak közé tartozott Jacob Locher Philomusus, akit ma elsősorban Sebastian Brant Das Narrenschiff (Bolondok hajója) c. művének latinra fordítójaként tartunk számon. Horatius műveinek Locher-féle 1498-as kiadásában egy fametszet a római költőt ábrázolja, amint éppen megkoronázzák a múzsák, finoman emlékeztetve rá az olvasót, hogy a közreadó maga is koszorús költő volt.17 Locher angol kortársa, John Skelton szintén minden alkalmat megragadott, hogy kérkedjék címével. Jóval később, 1716-ban egy nyomorgó, de becsvágyó orvosegyetemi diák, Johann Christian Günther (1695-1723), amint elérte a kitüntetéshez szükséges alsó korhatárt, a huszonegy évet, egyszerűen megvette a koszorús költői címet. A gőg és a becsvágy könnyen arroganciává fajulhat, mint azt Heinrich Glarean (1488-1563) esete mutatja, akit I. Miksa avatott koszorús költővé 1512-ben. Glarean egy ízben nem volt hajlandó fogadni néhány itáliai vendéget. Kiüzent, hogy másnap látogassák meg. Amikor újra eljöttek, a költő, fején babérkoszorúval, a terem közepén ülve fogadta őket, de egyetlen szót sem váltott velük. Vendégei felháborodva tiltakoztak az udvariatlan bánásmód ellen, mire Glarean emlékeztette őket, mindössze annyit mondtak, hogy látni szeretnék. Ezután remek humorérzékkel sziporkáztatta műveltségét. Egy másik alkalommal Glarean - megsértődvén azon, hogy a bázeli egyetem nem adott neki különösebb rangot, minthogy nem volt meg a doktorátusa - szamáron lovagolt be az egyetemi előadóterembe egy diplomaosztási ünnepségre, kijelentvén, hogy ezentúl mindig szamáron fog ülni, mert fogalma sincs, hogy egyébként hol ülhetne. Wittenbergben körültekintőbben szervezték meg az ülésrendet: már 1508-ban Bölcs Frigyes választófejedelem elrendelte, hogy nyilvános rendezvényeken a JOHN SKELTON: Divers Ballads and Ditties Solacious, London [1528?] című művében a szerző mint koszorús költő 19
