Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Kerényi Ferenc: A Petőfi-kultusz korai szakaszának szociológiájából (1844-1867)
Kerényi Ferenc A PETŐFI KULTUSZ KORAI SZAKASZÁNAK SZOCIOLÓGIÁJÁBÓL (1844-1867) 1844. december 15-én Vahot Imre Pesti Divatlapjában, amelynek Petőfi Sándor ekkor segédszerkesztője volt, a következő dunavecsei tudósítás jelent meg, bizonyos Oláh Károly tollából: „Nincs kör kis városunkban, hogy Petőfiről ne emlékeznénk, mint különösen tisztelt hazánkfiáról, (mire valóban büszkék is lehetünk, hogy az anya, ki Petőfi bölcsőjét ringatá, körünkben van), versei gyűjteményét tapsok közt fogadtuk, s mint igen jelest, nagy becsben tartjuk, dalolva népdalait még a fonóházakban is."1 A Petőfi-kultusznak ez a legkorábbi, a recepció kezdetével egyidős adata több kérdést is felvet. A legelsőre - hogy ti. ki volt a kritikai kiadásban még ismeretlennek nevezett Oláh Károly?2 - a helytörténet adta meg a választ, jelesül Kardos István szalkszentmártoni segédtanító (1844-46), utóbb szigetszentmiklósi kántortanító 1891-ben papírra vetett emlékezése.3 Ebből megtudjuk, hogy Oláh Károly dunavecsei segédtanító volt, akinek nevével így kiegészíthetjük Petőfi ottani baráti körének eddigi névjegyzékét (Szűcs János rektor, Bernolák Sámuel tanító, Balla István segédlelkész), és hogy Oláh már a Dunavecsén tartózkodott Petőfivel együtt érkezett arra a vadasi csárdában tartott mulatságra, amelyre a szalkszentmártoni káplánok és tanítók gyülekeztek össze 1844 pünkösdjének harmadnapján vecsei kollégáikkal. Témánk szempontjából legalább ennyire érdekes Kardosnak az a közlése is, hogy ez a mezővárosi-falusi értelmiségi csoport alakította meg 1844 nyarán Dunavecsén a református egyházmegye tanítóegyletét, amely - jelentős könyvtárral - 1852-ig működött. A következő kérdés az lehet: nem értékeljük-e túl a tágabb szülőföldön, a szülei foglalkozás és megélhetés szabályozta lakhelyén összeverődő baráti társaság szerepét a Petőfi-kultusz formálásában. Erre közvetett választ az autó- gráf verskéziratok utóélete adhat. Amíg a befutott költő kéziratait - mintegy „hivatalból" - főként családja és írótársai, addig a pályakezdő Petrovics Sándor munkáit elsősorban osztály- és iskolatársai (akik tanulmányaikat befejezve, szintén ezt az értelmiségi réteget gyarapították), valamint a vázolt baráti körök tagjai őrizték meg. Balla István dunavecsei ref. lelkész 1848-ban vette el feleségül a Petőfi megénekelte Nagy Zsuzsikát. A hozzá írt verseket nemcsak megőrizték, de az asszony halála után a nagykőrösi ref. főgimnáziumnak ajándékozták. Szeberényi Lajostól, a költő diáktársától kapott kéziratokat közölt 1876-ban Masznyik Endre egykori aszódi diák, ezidőtájt Tiszaföldvár ev. lelki- pásztora (ezek ma lappanganak); 1892-ben Zábolyi Béla kiskőrösi tanító jelentkezett szintén Szeberényitől kapott autográffal (a Kegy télén a végzet ... kezdetű vers az OSZK Petőfi-fondjának része). 1883-ban a dunavecsei születésű, ekkor Túrkevén működött Kovács Mihály tanító adott hírt eladdig ismeretlen Petőfi- versekről, ezek 1893-ban végleg az OSZK-ba kerültek: a kéziratokat a possessor 1858-ban Fazekas Lajos nagykőrösi tanártól kapta. De bukkantak fel verskéziratok Dömsödön (1877-ben a Szerelem gyöngyei néhány fogalmazványa, ma 198
