Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

IV. Ünnepi hagyományok születése - Hász-Fehér Katalin: A keszthelyi Helikon-ünnepség a XIX. század elején

rendezvény több, mint lokális esemény, és hogy az általa kialakítódnak hitt civitas litterarummal szemben itt egy hasonló méretű irodalmi államalapító kísérletről van szó, ráadásul a királyi ház ünneplése, illetve Festetich gazdasági helyzete által anyagilag és - az egykor kegyvesztett gróf fokozatos rehabilitációjának köszönhetően - politikailag is szentesítve. A „keszthelyi Apolló", ahogyan Kazinczy nevezi őt, már nem karvezető, nem is kritikus, hanem mindkettőnél befolyásosabb egyéniség: társadalmi ranggal rendelkező pénzember. Olyan tényező volt ez, amely egy virtuális irodalmi állam földi megvalósításához elengedhetetlennek tűnt. Főként annak a lehetősége riasztotta Kazinczyt, hogy a keszthelyi összejövetelek valamiféle magyar akadémiává nőhetik ki magukat. Ennek felismerését követően erősödnek fel leveleiben az ünnepségeket leminősítő reakciók. Eleinte csak gúnyolódik rajtuk, főképp, hogy Berzsenyi beszámol neki az ünnepség során felszolgált torta-Helikonról és a rajta csörgedező cukorlé-Hippocrénéről, mosolyog a magát a faültetés által megis- tenültnek tekintő Pálóczi Horváth Ádámon, Dukai Takács Juditon. A Rumy Károlynak írt levélben Puppenspielnek, bourlesque-nek nevezi az egészet.

Egyre letisztultabbá válnak azonban leveleiben a nagy történelmi és polgár- háborúkra vonatkozó asszociációk. A harc, pontosabban a győzelem lehetőségei kezdik foglalkoztatni, különösen azután, hogy 1817 augusztusában Köffin- ger budai orvos, aki németül Raimund Waltherr név alatt jelentette meg verseit, széphalmi látogatása alkalmával a következő epigrammát hagyta asztalán: „Joggal nevezed a halmot, melyen élsz, Széphalomnak,/ Mert, minthogy Te élsz benne,/ Maga a Helikon az." Kétféle Helikon-eszmény került itt ezáltal egymással ellentétbe, és minthogy a Dunántúlról is a végső csatára való készülődés hírei érkeztek (a nemzeti felségjog megsértésének vádjával állítólag ekkor készültek Kazinczyt Abaúj megye által eltilttatni az irodalmi szerepléstől), az ő számára is sorsdöntővé vált a keszthelyiekkel, ezáltal a dunántúliakkal való megütközés kimenetele. Leveleiben a messianisztikus szerepkört érintő metaforák mellett megjelennek a pártütéstől, orgyilkosságtól való félelemre, de a békés kiegyezést előkészítő diplomáciai tevékenységre vonatkozó motívumok is. „S ha ismét Mondolatot írnak is ellenem, ha ismét szamárra ültetnek is én azt kiáltom, mint Galiléi" - írja Pápay Sámuelnek 1817. márciusában, vagy egy hónappal később Pálóczi Horváth Adámnak: „de a Magyar útra jó lesz a külföld virágait elhinteni, hogy úgy menjünk be az új Jeruzsálembe, mint az Idvezítő - de nem szamárháton."

Az üdvözítő megszentelt birodalmával szemben levelei szerint Keszthely pogány orgiák helyszínévé vált, ahol - a mózesi aranyborjú történetét is felvillantva -, hamis isteneknek - Gyöngyösinek, Kisfaludynak, Pálóczinak állítanak emléket. Amikor nem biblikus motívumkörben fogalmaz, hanem állami életre vonatkozó metaforákat használ, akkor Kazinczy az „idegen állam" jelentéskörét emeli középpontba, melynek ceremóniáin meghívott vendégként, egy idegen kultúra kívülálló megfigyelőjeként kell részt venni. Ezért helyesli Berzsenyi magatartását, aki Festetichnek, mint uralkodónak megadta a tiszteletet, ott volt az ünnepségen, de semmit sem olvasott fel. Ellentétben Pálóczyval, aki még énekelt is, tehát „állampolgárságot szerzett" a Helikonon. Végül Keszthely - ugyancsak Kazinczy utalásainak fényében - nemcsak idegen, hanem erkölcstelen állammá is vált, mert Ruszék ahelyett, hogy papi hivatásához méltó módon elsimította volna az ellenségeskedést, Kisfaludy leveleit széles körben terjesztette, s ezzel a viszályt szította közöttük.

Bár Kazinczy tart tőle, hogy ellenfelei őt „orozva akarják meggyilkolni", ennél is rosszabbnak gondolja azt a változatot, hogy a dunántúliak, mert "nem tű184