Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Hász-Fehér Katalin: A keszthelyi Helikon-ünnepség a XIX. század elején
nevezett hölgyközönséget osztotta be. A leendő pecséten a bagoly Minerva madaraként a tudományt, a tölgyfa az éledni kezdő nemzetet, a furulya a költészetet, Apollo a tudományok boldog virágzását, a borostyán a férfinemet, a rózsaág pedig a női nemet jelentette volna. Terve emlékeztetett arra a Rózsarendre is, amelynek kassai tartózkodása idején lett a tagja, s amely művelődésterjesztő szándéka (a barátság ápolása, a nők nevelése) mellett az írók és főúri körök esztétikai és nemzeti célú összefogását tartotta feladatának.33 A Rózsarend álnevei virágnevek voltak, az összejöveteleket pedig sétáknak nevezték. Fogsága után, az alakuló Goethe-kultusz jegyében Kazinczyt újra az irodalmi autonómia kérdése, s ezzel egyidejűleg egy virtuális költői élettér belső hierarchiájának és értékrendszerének a kialakítása kezdi foglalkoztatni. A Helikon és a Parnasszus motívuma a „felfelé haladás" képzetkörével együtt ezért az 1800 utáni írásaiban a saját ízlés terén kívülrekedő költészetfogalom kellékeként szerepel, nemegyszer ironikusan, mint például A Másához című, a költőnők egyikéhez szóló epigrammájában: „Cserélj nehéz és könnyű tagokat,/ A rímekben nő s hím hangzásokat./ így lesz neved, Múzsácskám, a Par- nasszon -/ Örülj neki - Tekintetes tudós kisasszony." Irodalomszemléletének változása következtében társaságeszménye is átalakul, és egyre inkább a weimari köztársaság monarchikus mintákon nyugvó szerveződéséhez közelít.34 A Csokonai sírfelirata körül kirobbanó 1805-ös vitában Kazinczy az Árkádia fogalmával már nem a római vagy a rózsarendi társasági típust, hanem Poussin nyomán egy szűkebb szellemi közösséget, a realitások fölé magasan felemelkedő költészeti értékeket jelöli. Ebben az értelmezésben Kazinczy ellenfelei sem láttak már semmiféle hasonlatosságot a helikoni képzetkörrel. A vita ezért kezdetben azt a látszatot kelti, mintha a debreceniek nem hallottak volna a theokritoszi-vergiliusi költészetre épülő európai rokokó-klasszicista hagyományról. Fazekas Mihálynak a Debrecen védelme című röpiratából azonban ennek az ellenkezője derül ki: ismeri és tudja, hogy az Árkádia kifejezés alatt Poussin éppúgy, mint Schiller „kies és boldog földet értett", Vergilius eclogáiból idéz is a témakört illetően. Csak abban nem biztos, hogy ez a jelentéskor, úgy, ahogy Kazinczy értelmezi, a Helikonhoz hasonlóan a magyar költészetben is hagyománnyá válhat, mert a hazai ismeretek szerinte erősen kötődnek az ókori forrásokhoz. Árkádia lakói, írja Fazekas, az antik történetek szerint „Jupiter Olympiai templomát kirablották, mellyért minden Görögök előtt utállatosak voltak...", és hivatkozik a görög példabeszédre is: „Hol venné magát Arcadiában a Sophista és Philosophus?"-35 A debreceniek számára a virtuális költői tartományt továbbra is a mitológiai helyszínek jelentik. Zsoldos Jákob „A Magyar Helikon koszorúsit" Kazintzyt, Kist, Himfyt, Virágot, Szemerét, Berzsenyit, Kölcseyt szólítja fel Csokonai emlékének védelmére, a Pindus aljáról, ahová versszerzőként magát helyezi. Számukra a legelésző birkanyáj mitológiai szinten nem jelentheti a „Mesterség szép régióját", ráadásul ez a képrendszer szociológiai szempontból is idegen számukra: a főúri udvarok mindennapi életébe belefér a pásztorélet idilli játéka, a debreceniek viszont túlságosan közel állnak ennek realitásához, hogy idillivé minősíthetné át előttük bármiféle irodalmi hagyomány. így kerül szembe egymással az eredeti mitológia a mítosz metaforizációjával, a költői világ mitológiája egy metaforikus esztétikai tartománnyal. Kazinczy újfajta Árkádia-képzete, egyelőre még a maga elvontságában, Raffaello és Guéret Parnasszus-víziójával mutat rokonságot. Amikor Ráday Gedeon a 18. század végén megírja Gyöngyösi Jánosnak ovidiusi képsorra 180
