Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Hász-Fehér Katalin: A keszthelyi Helikon-ünnepség a XIX. század elején
szóló verslevelében: „Nem tudom, Mecénás! Kilenc szüzek közül,/ Kik táncokat járnak a Parnasszus körül,/ Midőn fáradt testem munkában majd eldűl/ Melyik jelenik meg nékem onnan felül..."23 A felvilágosodás civilizációs és nemzeti programjának köszönhetően a Helikon és a Parnasszus (időnként a „Pindus") antik vonatkozásait Magyarország geográfiai és topográfiai elemei váltják fel. Az istenek és a múzsák fiktív világa a civilizálódás és a nemzeti élet szimbólumaival ötvöződve hazai helyszínekben konkretizálódik. Csokonainál Dante „földi Paradicsomához" hasonló értelemben egy eljövendő aranykorról, a majdani Somogyi Helikonról olvashatunk (Jövendölés az első oskoláról a Somogybán; Antal napjára24). 1811-ben Máté Szálkái Hőgyész Máté Válasszában a Hélikon Szatmár vármegye szinonimája,25 de egyes költők lakhelye is kiérdemelte olykor ezt nevet, mint Dayka Gábor Baróti Szabó Dávidhoz írt versében olvassuk: „Tinéktek közelebb mosolyog szép szemmel Apollo,/ S a szomszéd Helikon Szent tetejére vezet."26 Ezzel egyidőben kialakul a képsornak egy átfogóbb, a nemzeti költészet egészét jelölő szintje is. „Te pedig, Minerva, Múzsák seregével,/ Kik, elhagyván Pindust Trákia völgyével,/ Ide lakni jöttek a Dunának partjait,/ Pallérozván népek szilaj szokásait..." - írja Ányos Pál A szép tudományoknak áldozott versekben, Kreskay Imre pedig a hazai költők szellemi közösségére célozva buzdítja Révai Miklóst: „Lelkesítsd a magyar Parnassust lantoddal,/ Gazdagítsd hazádat szép magyarságoddal..." Az irodalmi élet gazdagodásával és rétegeződésével, a költői hivatás státusként való értelmezésével a 18. század végén a magyar irodalomban is megjelennek a Parnasszus-, illetve Hélikon-motívum európai jelentései. A prozódiai és az irodalmi harcok idején terjed el a „Parnasszusi lecke" (Ráday Gedeon, 1801) vagy a „Helikonra vezérlő kalauz" (Rájnis József, 1773) értelmében a felfelé haladásnak, a mesterségbeli tökéletesedésnek a képvilága: a költészet tartománya adott szabályok megtanulásával és betartásával elfoglalhatóvá, meg- hódíthatóvá válik. A „poéta" és a „versificator" megkülönböztetési kísérleteinek és a kanonizációs folyamatok beindulásának köszönhetően ugyanakkor két különböző képzetkor alakul ki a költészet országában elfoglalt pozíciókról: a költői önjellemzésekben és önértékelésekben (a kötelező szerénység mértékétől függően) a hegy lábától a hegytetőig terjednek a lehetséges elhelyezkedések (Hőgyész Máté szerint például Kazinczynak palotája, neki pedig kalyibája van a Hélikonon). Mindemellett olyan metaforakor sem idegen e költőktől, miszerint létezik egy tartomány, ahol a legnagyobbak, a született Parnasszus-la- kók foglalnak helyet. Őket senkinek sem kellett felavatnia, feljutásuk helye, időpontja és folyamata szóba sem kerül, rendelkeznek azonban egy olyan transzcendens hatalommal, mellyel beavathatnak vagy kizárhatnak más ott lévő vagy felfelé haladó költőket. Pálóczi Hováth Ádámnál is jól megfigyelhető ez a kettősség. Az 1788-as Hol-Mi Elö-Beszédében írja, hogy fenn a Parnasszuson „inkább Urania mint Thalia tanitványjának" tekinti magát28, de ugyanebben az évben, 1788. október 14-i levelében a következő verset küldi az akkor már a kassai Magyar Museu- mot szerkesztő Kazinczynak: „Eléggé s tellyes erőben ditsekedem magamnak/ Hogy korpából kőit füstjei tsekély áldozatomnak/ Mellyeket Músám oltárán a Bakonba gerjesztek,/ A Helikon tetejéhez olly közel el-érkeztek,/ Hogy azok, már a Cassai Társoknál is el-kelnek,/ Hol hárman Arabiai jó szagokkal füstölnek."29 Az a tény, hogy Pálóczi saját költői életterét a Parnasszuson, a kassai társaság lakhelyét pedig a Helikonon jelöli ki, hasonlít a két motívum európai 178
