Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Hász-Fehér Katalin: A keszthelyi Helikon-ünnepség a XIX. század elején
Schröter adatgyűjtése szerint a görög irodalomban az Apolló és a múzsák köré gyülekező költők művészvilágának ez az együttese sehol sem található meg, különösen a Parnasszus hegyén nem. A költői ihlet istennői a görögöknél bárhol megjelenhettek. Homérosz Iliászában és Pindarosz ódáiban ott vannak az Olümposzon, az istenek lakomáin, Hésziodosz áttelepíti őket a boiótiai Helikonra, a Pegazus patkója nyomán keletkező Hippokréné forrása mellé, de lakhelyüknek számít a Kastalia forrás környéke, szerepelnek a Pindosz hegyén, a Tempé-völgyben, Pieriában, és, mint Trencsényi-Waldapfel Imre is írja, mindenütt, ahol kristálytiszta források, hegyek, városon kívüli, költői ihletet nyújtó tájak találhatók. Énekük egyetlen esetben mutat minőségi eltérést: ha Apolló, a karvezető megjelenik közöttük, csodálatos összhangzatú, ünnepélyesen elnyújtott, kristálytiszta művészetté alakul át daluk.4 A költészet későbbi szimbólumává váló, zordon hegytetőivel a felhőkbe nyúló Parnasszust Schröter kutatásai szerint a görög irodalom nem sorolja a Múzsák tartózkodási helyei közé. A kétszarvú csúcsot a tragédiaíróknál Dio- nüszosz uralja, aki éjszakánként itt mulatozik a nimfákkal.5 Apolló neve náluk csupán a Delphoi jósda és a tiszteletére épített szentély kapcsán kerül kapcsolatba a Parnasszussal, de ilyenkor nem karvezetői, hanem papi és jósművészi jelzője kerül előtérbe. A tragédiaírók magyarázói lesznek majd később azok, akik a „Parnassus biceps" csúcsait felosztják a két isten között, igazodva az apollói és dionüszoszi ünnepek váltakozásának hagyományához. Apolló művészi attribútumait azonban ők sem emlegetik. A költői eredetmítoszokban a művészi beavatás szent helyének a Helikon hegye számított. Ezeken a Parnasszus kopár ormaihoz képest lankás, fával és bokrokkal borított szelíd tájakon énekelgető és társalkodó Múzsák evilági, emberközeli, az ember életéhez és mindennapos tevékenységéhez ajándékként hozzáadott költészete érvényesült: Hésziodosznál ott van ugyan a Helikon „magas, isteni orma", de a Múzsák az orom alatt, a „forrás kék ibolyát nyíló partjain kicsi lábbal járják táncukat"6, és a költőt úgy tanítják énekre, úgy nyújtják át neki a babérágat (és nem a rómaiak Augustus kori császári szimbólumát, a babérkoszorút), hogy ez közben a nyáját legelteti. A hangsúlyeltolódás a mitikus költői helyszínek között a római irodalomban megy majd végbe. A Helikon itt is idilli, álombéli világként jelenik meg, amely alkalmas a topográfiai részletezésre, a költői ihlet és adottság megszerzésének szimbolikus cselekedeteire (a költő iszik a forrás vizéből, találkozik a múzsákkal vagy költőelődökkel, akik beavatják őt).7 A költői hivatásról való gondolkodás változásával párhuzamosan azonban, talán a váteszszerep római felfogásának, vagy a költői rang állami tekintéllyé növekedésének köszönhetően (váteszi szerepéért és társadalmi rangjáért Vergiliusnál a babérkoszorút nem csak a császár, hanem a költő is kiérdemli), a Parnasszus egyenrangú motívumként kerül a Helikon mellé az alkotótevékenység és az isteni ihletforrás jelölésére. Thébai című eposzában Statius a Parnasszusra helyezi át a múzsákkal körülvett Apolló lakhelyét, és Ennius sem a Helikonon, hanem a Parnasszuson találkozik az őt felszentelő Homérosszal. Ugyanakkor a Parnasszust mint helyszínt a római költők - talán a görög hagyomány hiányában - topográfiailag kevésbé részletezik, és inkább csak elvont fogalomként alkalmazzák. Zordon, járhatatlan útjait említik csupán, a költői alkotás nehézségeinek, egy-egy új mű, esetleg addig ismeretlen műfaj kidolgozásának értelmében. Vergilius Georgiájának III. énekében a csúcsok meghódításának képessége már nem is isteni adomány, hanem önálló költői erőpróba, 174
