Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció
ság ellenzékeként jelentek meg? Aligha. Az eredet kutatása és felidézése ugyanis - ahogy Dávidházi Péter idézi Foucault-ot - kikezdi mind a legitimitás, mind pedig az identitás szilárdságát.71 Vagy ha mégis emlékeznek, akkor a hagyomány egyetlen örökösének tudják magukat. S a hagyomány így elve legitimálja képviselőit. A Kisfaludy Társaságban például a XIX. század utolsó éveitől egyre többször emlegetik, hogy már alig él valaki Arany kortársai, a nagy idők tanúi közül, s rögtön ezután úgy beszélnek magukról, mint akik kiteljesítői e hagyománynak. 1885. január 24-én részt vesz a társaság ülésén dr. Kovács Pál győri orvos, a legelső tagok egyike, hogy „csaknem félszázad óta halogatott kötelességének eleget tegyen", felolvasta székfoglalóját, Elkésett székfoglaló c. humoreszkjét. A tagoknak megható volt látni Kisfaludy kortársát, de ő sem mindennapi élményekkel tér haza: „...kifogyhatatlan volt a virágzó főváros és irodalom magasztalásában. S most már felfohászkodhatott az agg Simeon: „Magyarok istene, bocsásd el a te szolgádat, látták szemeim nemzetem jövendő nagyságát". Másfél év múlva (...) örök álomra hunyta szemét. Neki megadatott látni aratását annak, amit ők vetettek."72 A Kisfaludy Társaság vezetői és tagjai tehát ebben az elbeszélésben úgy tekintenek magukra, mint a nemzeti irodalom képviseletére minden szempontból méltó és alkalmas élgárdájára, a magyar irodalom igaz hagyományának letéteményeseire. Ez kellő alapot ad számukra, hogy más irodalomértések érvényességét eleve kétségbe vonják. Legitimitásuk megerősítéshez legfeljebb minél több laikus hívet igyekeznek szerezni, de az ő feladatuk nem egyéb, mint feltétel nélkül hinni. Az önlegitimáció kitüntetett szerepe mutatja meg igazán a kultusz konstruált és imaginarius mivoltát. Az utóbbi megjelölés Cornélius Castriodustól származik, kinek elmélete sok hasonlóságot mutat a tudásszociológia valóságkonstrukció fogalmával. Gondolatmenetünk szempontjából mégis azért érdemes bevonni elgondolását, mert segítségével a kultusz fontos vonására mutathatunk rá. Castriodus ugyanis a tudásszociológiához képest sokkal inkább a társadalom és intézményei önteremtő jellegét hangsúlyozza. Szerinte a társadalom önteremtő mechanizmusai egyfelől ugyan elfedik „a végső alapozó, az alap hiányát, az ontológiai szakadékot"73, s ezzel lehetővé teszik, hogy a közösségek és az egyének jelentést tulajdonítsanak életüknek, de egyben el is rejtik a társadalom tagjai elől, hogy értelmi világuk önmaguk által teremtett, vagyis az intézmények igyekeznek elfeledtetni „azt a képességüket, hogy képzeletbeli intézményeket hozzanak létre".74 Ebből egyrészt az következik, hogy nemcsak a kultuszt alapozzák meg az önlegitimáció aktusai, noha esetükben ez sokkal inkább látható. Másrészt arra is rámutathatunk, hogy az önteremtés idővel az önfenntartásba csap át, s az intézmények még akkor is fennmaradhatnak, ha a külső szemlélő szemében már régen elveszítették funkciójukat és használhatóságukat. Ez történt a Kisfaludy Társasággal, a Petőfi Társasággal, s a többször emlegetett Csokonai Körrel is, s talán valamennyi intézményesített kultusszal. Harmadrészt Castriodus elmélete annak a belátást is lehetővé teszi, hogy a kultusz esetében nem feltétlenül csak társadalmi vagy hatalmi érdekekről van szó. Hanem arról is, amit antropológiai érdeknek nevezhetünk. Ez éppúgy magába foglalja az ember biztonságérzet-szükségletét, az életvilág állandóságának igényét, mint a nagyság utáni vágyat. Az előbbit jól példázhatja Vargha Gyula esete. A Kisfaludy Társaság 1928-as tagválasztásán Ravasz László Babits Mihályt ajánlotta a költői helyre, Vargha Gyula pedig Gyallay Domokost. Amikor kiderült, hogy a tagok inkább Babits megválasztása mellett vannak, Vargha lemondott elnöki tisztéről, azzal az indokkal, hogy „nem akarja 160
