Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció
túsz képviselői egy tradíció hatástörténete részesének tudják magukat, a hivatkozott műveket és íróikat pedig gadameri értelemben klasszikusoknak. Gada- mer sok vitát kiváltott klasszikus-meghatározásáról van itt szó. Gadamer szerint „a 'klasszikus'-ban a történeti létnek egy általános jellemzője csúcsosodik ki: megőrzés az idő vasfoga ellenében."62 Eszerint a klasszikus műveknek nem kell legyőzni az időbeli távolságot, közvetlen közlőerővel rendelkeznek. Gada- mer-kritikájában Jauß kifejti, hogy az eminens szövegekre ugyanúgy igaz „kér- dés-válasz-új kérdés-új válasz" recepciós modell: „Hich glaube mich darum auf Gadamer gegen Gadamer berufen zu können, wenn ich seinem Prinzip der Applikation folge und literarische Hermeneutik als die Aufgabe begreife, das Spannungsverhältnis zwischen Text und Gegenwart als einen Prozeß auszulegen, in Welchem der Dialog zwischen Autor, Leser und neuem Autor den Zeitenabstand im Hin und Her von Frage und Antwort, von ursprünglicher Antwort, aktualer Frage und neuer Lösung aufarbeitet und Sinn immer wieder anders - und damit immer reicher - konkretisiert."63 Azért volt szükséges jelezni e vitát, mert egyrészt rávilágít a kanonikus ill. a kultikus befogadási mód normatív, megőrzést hangsúlyozó jellegére, másrészt felhívja a figyelmet e beállítódás veszélyére is. Ti. a művek ekkor már nem irodalmi műalkotásokként, hanem elsősorban, ha nem kizárólagosan kulturális szimbólumokként kezdenek el funkcionálni magukba szíva a legkülönfélébb szocio-kulturális tartalmakat. Ez egyébként a leggyakoribb ellenvetés e befogadási módokkal szemben. Kérdés persze, hogy egy adott kultúrához tartozóknak feltétlenül csak esztétikai megértés és értékelés útján lehet-e közeledni egy-egy alkotáshoz vagy alkotóhoz. Dávidházi Péter Shakespeare-könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a kultusz hozzájárulhat kulturális értékek születéséhez. Ha az értelemezés területére gondolunk, akkor inkább a kultusz és a kánon negatív hatásaival találkozunk, hisz legfeljebb csak azt a normát mondják fel újra, aminek a jegyében olvasnak, vagy csak csodálatukról, áhítatukról adnak számot, anélkül, hogy a műről vagy alkotóról bármit is mondanának. De ha a kultúra egészében gondolkodunk és irodalomszociológiai szempontokat is figyelembe veszünk, akkor talán a kultusz kultúragyarapító voltát is beláthatjuk: a könyvkiadástól egészen az ünnep társadalmi jelentőségének a megőrzéséig. A kultusz és a kánon elkülönítését minden hasonlóságuk ellenére is elkülönítését az teszi lehetővé, hogy a kánon sokkal inkább hallgatólagos, állandóan háttérben lévő tudáskészlet, míg a kultusz igényli az aktivitást. Azt nem mondhatjuk, hogy nem él bennünk semmiféle kánon, hisz „az értelmezés mindig föltételezi valamely kánon tudatát"64, azt azonban mondhatjuk, hogy nem akarunk aktívan részt venni semmiféle kultuszban. A kultusz tehát, szemben a kánonnal, viselkedésmódként is leírható. A kultuszokban való aktív részvétel tudatos választás eredménye. Ez persze nem jelent feltétlenül reflektáltságot, inkább annak az igényét, hogy kinyilvánítsuk áhítatunkat, csodálatunkat ill. megvalljuk hitünket, s általa másokat is a kultusz körébe vonjunk. Bár ez a hatásra törekvés ugyanakkor jobban látható a kultusz esetében, de a kánonok képviselőinek ugyanúgy megvannak az eszközei, hogy minél több laikus befogadót érjenek el. (Mind a kultuszok, mind a kánonok képviselőinek kedvelt eszköze a tankönyvírás.) E ponton tehát megint abba ütközünk, hogy lehetetlen elkülönítenünk a két irodalmi jelenséget. Annál is inkább, hisz a kultusz szinte mindig valamilyen kánonnak a hierarchián való feljebb helyezése, vagyis az alkotók és a kultuszok közötti választás mögött mindig irodalmi, világnézeti értékek és normák választása történik. Petőfi, Csokonai, Jókai, Ady stb. kultusza több és 158
