Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Dávidházi Péter: Irodalomtörténet és ünnepi beszéd

jelszavát, az 1865-ben megjelent átfogó irodalomtörténet mottójaként idézett Disraeli-mondatot: „A múlt, hatalmunknak egyik eleme."6 Az irodalmi múlt Beöthy Kis-tükrében a hatalom alkotórészévé lényegül: a nemzetiségekkel szemben igyekszik megalapozni a magyarság elsőbbségét, illetve Európa nemzetei számára bizonyítani a történelmi érdemet. A meggyőzési szándék intézményességét jelzi, hogy a mű rövidebb változata a Jekelfalussy szerkesztette reprezentatív millenniumi kötetbe készült, amelyet nemcsak horvát, hanem német, angol és francia nyelvekre lefordítva is terjesztettek, a magyar kultúra egészét akarván bemutatni a külföldnek. Mi több, ez a tanulmánygyűjtemény, melyben Beöthy fejezete még átfogóbb címet viselt (A magyar szellemi élet fejlődése) és a huszonnyolc fejezet közül a legterjedelmesebb volt (hosszabb volt, mint a zenei és képzőművészeti fejezetek együttvéve, és csaknem kétszer olyan hosszú, mint a történelmi áttekintés), bevezető részét képezte a kiállítás nyomtatott katalógusának is. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Beöthy munkáját kiállították, mégpedig díszhelyen, hogy előmozdítsa a magyar ügyet.

Tévedés volna azt hinnünk, hogy Beöthy művének vindikatív eredetmondai szerepvállalása egszeri jelenség, afféle kivételes eltévelyedés, amelynek a magyar irodalomtörténet-íráshoz és a korábbi, s főként a későbbi tudományossághoz semmi köze. Beöthy művének egyszeri körülményeit persze hosszan sorolhatnánk: millenniumi ünneplésre a tudománynak (ugyebár) vajmi ritkán lehet módja, az eredetmonda méltó elbeszéléséhez ritkán találni olyan művészhajlamú tudóst, aki (mint Beöthy) az 1870-es években regényírónak és novellistának indult, költeményeken kívül verses epikával is próbálkozott (éppen tudósi pályafordulata előtt, utolsó nagyobb szépirodalmi műveként, 1881-ben írt Ráskai Leáról mélabús „költői beszélyt"), s mindehhez még a nemzeti ideológia lelkes híve. Az eset kivételességét sugallhatja továbbá, hogy kivételesnek szeretnénk látni; Beöthy egykor nagysikerű művével az utóbbi félévszázad magyar irodalomtudománya már nem vállalt közösséget, lesöpörte az asztalról vagy hallgatott róla, és (nomen est omen) ebben a kis tükörben ma sem szívesen ismerne magára. Pedig e kitagadott műnek a nemzeti identitáskeresés és önigazolás reprezentatív ünnepi nagyelbeszéléseként mindmáig köze van a magyar irodalmi kultúra egészéhez, s a vindikáció hagyományának ritkán látható összegzőjeként mintegy fölnagyítva szemlélteti a magyar irodalomtörténetírás lappangó dilemmáit, társadalmi szereplehetőségeit és alkati sajátosságait.

A vindikáció törekvése a magyar irodalomtörténet-írás kezdeteitől megfigyelhető, sőt megjelenik már e narratív műfaj elődjénél, a XVIII, században dívó ún. historia literariákban, amelyek még katalógusszerűen elrendezve büszkélkedtek a művelődés múltjával. Ezek a művek szinte mindig egy külföldről érkező lekicsinylő véleményre igyekeztek csattanós választ adni. 1708-ban Johann Jacob Reimmann kiadott egy művet, Versuch einer Einleitung in die historiam literariam insgemein und derer Teutschen insonderheit címmel, amelyben az európai nemzetek tudományos teljesítményét áttekintve a magyaroknak is szentelt két kis lapot, mégpedig nem túl hízelgő modorban: „Wer kan mir de Scriptis & Scriptoribus Hungaricis eine Nachricht geben? Ich weiss niemand, den ich dir hierzu recommendiren könte; Ich glaube auch nicht, dass jemals einer von dieser materie was geschrieben habe, oder auch was sonderliches habe schreiben können. Denn die Ungarn haben jederzeit ein solches naturell gehabt, dass sie mehr auf ein gewandtes Pferd, und einen blancken Sebei, als auf ein curie- uses Buch gehalten."7 Ezt a verdiktet próbálták megcáfolni a következő száz évben a magyar historia literariák, előbb betűrendes, később kronológiai leltár139