Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

II. Ünnep és nyelv - Porkoláb Tibor: „Üdvözletekből font fényes koszorú". A magasztalás toposzai a Lévay-emlékkönyvben

öt századtized óta hűséges szítója, ébresztője. Szépet és csodásat termelt a Gondviselő kegyéből nyert hosszú élet alatt. Hűségesen kamatoztatta azt a benső lelki erőt, mellyel az isteni gondviselés őt megajándékozta" (LE, 84.).

67 LE 95-96. Máshol: „úgyszólván egymagában maradni fenn egy nagy históriai korszak szereplői közül, nyolczvanhat évvel, teljes testi-lelki egészségben, frissen buzgó munkakedvvel, a fiatalabb nemzedék tiszteletétől környezve!...] csak a sors különös kegyeltjeinek jut ki ennyi is az áldásból. [...] a magyar költészet ősz pátriárkája [...] mindig is kegyeltje volt a sorsnak" (SCHÖPFLIN Aladár, Lévay József ünnepe, VU, 1911/48, 361.); „a Sors [...] kiváló kegye [...], hogy Nagyságodat a patriarkális korban is friss lelki és testi erővel jutalmazta meg" (LE, 94.).

68 LE, 6.

69 LE, 4-6. A (meg)érintéssel történő rituális hagyományátadás egy másik, jellegzetes példájára Szilágyi Márton hívta fel a figyelmemet: „Vitáztam egy olyan emberrel - olvasható ILLYÉS Gyula Az utolsó törzsfő című emlékezésében - [...], aki magával Kölcseyvel vitázott. Ez az ember Madarász József volt, Kossuth híres - akkor még: hírhedt - rendőrminiszternek, a 'gyémántos' Madarász Lászlónak testvéröccse.]...] Madarász József közvetlenül arcom elé nyújtotta fehér, csaknem áttetsző tenyerét [...] - Úgy nézd meg, hogy ez a kéz egykor a nagy Kölcsey Ferenc jobbját illethette! És a fejemre tette lebernyeges, száraz tenyerét [...] Nagyot lélegzettem, majd a tiszteletre méltó kéz nyomán magam is megsimogattam koponyámat, s akaratlanul tenyerembe néztem; mintha a ragyogó múltból valami láthatóan is rám ragadhatott volna. [...] Koponyámon azóta erősen megritkult a fürt, de e koponyát - kárpótlásul ezt lássák rajta! - ismét megérintette az a megszentelt kéz; az, amely Petőfi teste melegét érezhette!" (= I. Gy., Itt élned kell, II, Bp., 1976, 333-34 és 351.)

70 LE, 81. Hasonló motívumra épül majd HATVÁNY Lajos - már idézett - Lévay-nekrológ- ja: „Vele kialudt talán az utolsó szem, melynek tükrén Petőfi arca tükrözött. [...] Lévay személyében a köztünk élő Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt temetjük", (i.m., 141.)

71 LE, 88.

72 Ehhez lásd például RÁKOSI Jenő megállapítását: „A hármas szám misztériuma egyáltalán végigvonul gondolkozásunk titokzatos útjain, érvényesült históriánkban és szerepel szimbólumainkban". (.Petőfi = Petőfi Almanach, 1923, 8.)

73 LE, 45-47.

74 A magam ösvényein, Kassa, 1913.

75 „Előttem tündökölnek ott / Arany, Tompa Petőfi / Sivár korban egybeforrtan / A nemzet magvetői. [...] Rég alusznak mind a hárman, / Csak szellemük van ébren, / Átlengik a küzdő hazát / S leszállnak olykor értem." (LE, 37-39.; kötetben később Ök hárman címmel). Lévay persze - az Emlékkönyv tanúsága szerint - tisztában van azzal, hogy öregkori glorifikációja a magyar irodalomban betöltött különleges szerepének köszönhető: „Jól tudom - állapítja meg a kitüntetéseket megköszönve -, hogy a kitüntetés fénye nem csupán engem illet, rávetődik a magyar irodalomra, a költészetre, sőt azon körökre is, melyek az én munkásságomnak közvetlen tanúi voltak". (LE, 9.)

76 LE, 84.

77 Lévay József ünnepe, VÚ, 1911 /48,362.

78 Lévay József ünnepe, MN, 1911. nov. 19.

79 LE, 87-88.

80 LE, 96.

81 LE, 80-81 és 66.; VADNAY, i.m., 8.

82 LE, 75, 97 és 98.; valamint Ábrányi Emil Lévay Józsefhez írott levele (Bp., 1911. dec. 24.; HÓM HTD 73.487.106.1.).

83 LE, 85.

A tanulmány az előadás bővített változata. Köszönöm Dávidházi Péter és Takács Ferenc - az előadás vitája során megfogalmazott - észrevételeit, amelyeket az átdolgozás során figyelembe vettem. A tanulmány az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA F022158) támogatásával készült.

134