Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Porkoláb Tibor: „Üdvözletekből font fényes koszorú". A magasztalás toposzai a Lévay-emlékkönyvben
egész ország az Avas aljára figyel [...] Kicsinyek és nagyok, aggok és fiatalok, sorsüldözöttek és szerencsések, szegények és gazdagok egy érzésben egyesülünk: a Lévay határtalan tiszteletében""). 4. A köztisztelet tárgyává tett, pie- desztálra emelt költő figurájához, áhitatosan olvasott szövegeihez társíthatók- ká válnak az „isteni erények"29 és -attribútumok: a szakralizálás hatásos eszközének bizonyul például a fénykoszorú (dicsfény vagy glorióla) jól időzített megjelen(tet)ése („borús, komor idő volt és abban a pillanatban, amint az ősz költő [Beöthy Zsolttal] kilépett a kapun, előbujt a felhők mögül a nap, melynek sugarai mintha aranyfényü glóriát vontak volna fejük köré"30). 5. A körülmények kedvező alakulása esetén, az ünnep szakrális díszletei között, a szertartás magasztos pillanataiban bekövetkezhet a költő apoteózisa („soha ünnep szebb és bensőségesebb nem lehet, mint ez volt. [...] Feledhetetlenül szép nap volt. Illatos virágok, ünneplő emberek, szerető szivek mindenütt és köztük az örökifjú költő, aki meg tudja élni a saját művészetének apotheozisát. [...] Miskolcz város történetében a legszebb és legbüszkébb lap ez"31). A jubileumi Lévay-ünnepségek ezzel azonban nem fejeződtek be. A folytatás kényszere jórészt presztízs-okokra vezethető vissza: Borsod vármegye ugyanis - Miskolc város közönségével és tisztikarával, illetve a helyi közmű- velőlődési egyesület aktivistáival ellentétben - nem rangjának és jelentőségének arányában vett (illetve vehetett) részt az ünnepi események előkészítésében és lebonyolításában. A megyei notabilitások (sértett) reakciójaként is értelmezhető alulreprezentáltság viszont azt a látszatot keltette, mintha a megye nem tett volna meg mindent a jubileum méltó megünneplése érdekében. A decemberi vármegyei közgyűlésen előterjesztett prolongáló indítvány (és ennek lelkes fogadtatása) feltehetően ezzel a kollektív megyei „bűntudattal" magyarázható: „Borsodvármegye nem vette ki még részét volt aranytollú főjegyzője, majd alispánja iránti méltó szeretete, tartozó tisztelete és köteles hálája nyilvánításából [... ] határozza el Borsodvármegye törvényhatósági bizottsága, hogy Lévay József koszorús költőnk, vármegyénk nagy fia arcképét lefesteti, s mély tisztelete, hálás elismerése jeléül azt székháza tanácstermében kifüggeszti". A megye „legrégibb törvényhatósági bizottsági tagjának szűkebb hazájában a prófétai piedesztálra való odahelyezését" célzó indítványt a közgyűlés egyhangúlag támogatta, és a kép elkészítésére kétezer koronát szavazott meg.32 Stettka Gyula Lévay-portréjának ünnepélyes leleplezésére 1912. szeptember 10-én, „Borsodvármegye évnegyedes rendes közgyűlésén" került sor.33 Azt a feltételezést, miszerint az arcképállítási ceremónia az 1911. évi jubileum alkalmával tanúsított megyei magatartás egyfajta kompenzációjának tekinthető, Vadnay Tibor vármegyei főjegyző ünnepi beszéde is igazolja: „legimpozánsab- ban nyilvánult meg a köztisztelet ősz költőnk tavalyi, 86-ik születésnapján. [...] Ez ünnepségen mi, Borsodvármegye közönsége csupán jókivánságainkkal vettünk részt, teljesen a magunk számára - úgyszólván családias ünnepül tartván fel szeretetünk hathatósabb megnyilvánítását. [...] mi borsodiak is azt tartjuk, hogy bár Lévay József az egész magyar hazáé, elsősorban mégis csak a mienk ő, a mi dicsőségünk, a mienknek valljuk, a mienknek követeljük. Ragaszkodásunk, tiszteletünk kifejezésére egyetlen mód kínálkozott, a melyet lelkesedéssel ragadtunk meg, midőn egy sziwel egy lélekkel határoztuk el, hogy arczké- pét tanácstermünk számára megörökítjük".34 A tények valóban alátámasztják az Emlékkönyv megállapítását: „nem hangzott el az ünnep zaja, mint a pusztában kiáltok szava, mert közel egy éve, hogy elült, és ez alatt az év alatt is, a tiszteletnek egyre újabb meg újab jeleivel hal123
