Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához
Plathy Ferenc: Apotheózis Kazinczy évszázados emlékére. A Hölgyfutár műmelléklete, litográfia, 1859. meg, rendeztek kisebb vagy nagyobb ünnepet - egy év leforgása alatt több, mint száz helységben, Kőszegtől Pesten és Széphalmon át Brassóig, különböző szervezetek vagy intézmények rendezésében, hihetetlen színes és nagy közönséget vonzó rendezvények zajlottak. Az Akadémiától kezdve iskolákon keresztül a városházákig, nőegyletekig, ipartestületekig terjed azon szervezetek sora, melyek ünnepélyeket szerveztek; számtalan kiadvány, történeti leírás, emlékkönyv, emlékvers, emlékszónoklat, hírlapi cikk stb. látott napvilágot, köztük pl. Toldy Ferenc meghatározó tudományos leírása, a Kazinczy Ferenc és kora; számos képzőművészeti alkotás, kép, metszet készült (ekkor festette, adakozás alapján Orlay Petrich Soma híres képét, a Kazinczy és Kisfaludy Károly találkozását); színházi megemlékezések sorát tartották meg - s végül, általában a rendezvények után, rendre díszvacsorákat s dalidókat szerveztek, melyeken pohárköszöntőkkel idézték meg a nagy előd emlékét. Az ünnepségek alapmozgatója alighanem az lehetett, hogy Kazinczy emléke kapcsán kimondható lett, amit másként, másnak kapcsán kimondani nem volt szabad: „..érezd a hiányt!" (idézet Szász Károly emlékező költeményéből). Ma talán fellengzősen hangzik a korabeli leírás sok patetikus megfogalmazása, ám egy dologban semmiképp nem kételkedhetünk: a Kazinczy-ünnep oly megmozdulás volt, mely a teljes magyar politizáló és kultúrában forgó réteget a legmélyebben érintette: „A nemzet egy szívvé, lélekké olvadt össze. Millió ajak egy gondolatot, egy érzést, egy forró imádságot harsogott, melynek féltett, szeretett tárgya a nemzet nyelve. A városokban, falukon, pusztákon - a bérezek között és a rónákon e naptól kezdve ugyanazon érzés lángolt a szívekbe, ugyanazon ima fakadozott milliók ajkán: az, hogy éljen Kazinczy emlékezete!"’’. Jelen tanulmányomban természetesen nem elemezném ez év eseménysorozatának sem egészét, sem egyes alkalmait4, nem érinteném a Kazinczy-kultusz történeti és speciális vonatkozásait sem5, csupán az ekkori ünneplő nyelvhasználatnak egyetlen, úgy vélem, általánosan jellemző aspektusát venném tüzetesen szemügyre . Három szöveggel indítanám az elemzést: egy ünnepségleírással, egy ünneplő vers idézésével, s egy motívum-válogatással. A három szöveg-darabnak genetikusán semmi köze nincsen egymáshoz: összefüggéseikre, remélem, elemzésem valamely fényt deríteni képes lesz. Az Aradon a színházban lezajlott ünneplés, a színdarab és szónoklatok után nagy allegorikus jelenet megelevenítésében tetőzött. Ahogy a krónikás írja: „A színpad vadon vidéket ábrázolt, itt-ott síremlékeket tüntetve elő. Mindkét oldalról emelkedő szintén ószerű sírkő közepén botjára támaszkodó s az ősidőt 110
