Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

MARGÓCSY ISTVÁN: A romantikus Petőfi

most adott, ám teljesen körvonalazatlan és elhelyezetlen pillanatra vonatkozik!). E versnek a képanyaga természetesen közvetlenebbül vizionárius, mint a megelőzőé: itt mindaz, amit az először elemzett versekben, A Tisza vagy a Falun esetében érmtettünk, bőségesen megtalálható. E versben a leírásnak „realitása" egyetlen mozzanattal sincsen állítva vagy erősítve: minden jelenség, rögtön az első előfordulásában a vizionárius önkény által lesz előhíva (pl.: „Most uralkodnak a szelek, a viharok...", „Mint kiűzött király országa széléről, / Visszapillant a nap a föld pereméről...", „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ..." stb.), s a minden mozzanatban eluralkodó megszemélyesítés, antropornorfizálás és mitologizálás alakzatai a tárgyiasságnak tényleges tárgyi alapjait teljesen megvonják. Sőt, az utolsó idézett szövegdarab szóképe (a „befagyott tenger") arra is felhívja a figyelmet, hogy az egyszerű nyelvűnek elhíresztelt Petőfinek verseiben, kivált az erősen vizionárius jellegűekben mennyire el tudnak uralkodni a romantikában mindenhol oly kedvelt kevert metaforák, a paradoxonok és az oxymoronok is, azaz ama szóképek és figurák, melyeknek motiváltsága erősen önkényes (hogy csak néhány további, eddig szintén kevéssé elemzett példát idézzünk: „Sötétkék csillag volt az ő szeme, / És szemöldöke fekete szivárvány" a Tündérálomból; ugyaninnen: „A messzeségbe nyúló rónaságot, / E száraz tengert, halvány köd födé..."; a legutolsó versek közül: „Áll a tenger nagy elbámultában, / Áll a tenger és a föld mozog..."; az Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag... című versből.) Mindez egy másik szinten bizonyítja azt, hogy a szubjektivista látásmód a szövegnek minden elemét áthatja, s a beszédnek ama szólamvezetése, mely a felidézést állandóan csak a radikálisan Önkényes minősítéssel együtt tudja elképzelni, a szöveget, a beszédhelyzetet illetően egyrészt állandóan mozgásban tartja (képletesen szólva: soha nem lehet tudni, nem következik-e a következő pillanatban valami egészen váratlan fordulat, nem magukat a képeket, hanem a minősítéseket illetően), másrészt fel is szabadítja, s el is bizonytalanítja. Ennek minden szempontból gyönyörű iskolapéldáját láthatjuk a puszta-vers sokat idézett, valóban fantasztikus, kommentatív sorának esetében („Háta mögött farkas, feje fölött holló"): ez esetben sem azt nem lehet tudni, ki mondja e szövegrészt, sem azt nem lehet feltételezni, hogy bármilyen referencialitás rejlhetne e szavak mögött - a beszélő önkénye mind a vershelyzet hagyományos kötöttségei, mind a beszédszituáció imitáci-