Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

MARGÓCSY ISTVÁN: A romantikus Petőfi

met vehetjük észre: mindegyikük legszívesebben szinte kivenné Petőfit és költészetét a romantika keretei közül, s valahová máshová (általában elég homályosan megnevezett helyre!) helyezné el (pl.: Petőfi költészete „a romantikára következő kor egyik lehetséges lírai teljesítménye"): s mindegyikük azzal mentegeti Petőfinek számukra is szembeszökő romantikus vonásait, hogy ezeket Petőfi, úgymond „beteljesítette" és „meghaladta" (e szép, hegeliánus módon paradox állítás aztán mára a gimnáziumi tankönyvek közhelyévé vált); hogy idézettel éljünk: Az apostol pl. azt mutatja, „miképp győzte le, formálta át Petőfi a romantika eszközeivel magát a romantikát". E meghaladás irányát, mondhatnánk, „természetesen", mindnyájan a realizmus, a lírai realizmus, a realista líra felé rajzolják meg: e közösen érvényes felfogás számára ugyanis, a közismert módon, a romantika után (de nemcsak után, hanem talán inkább: felett) a realizmus következik, amely korszakos irányzatként is, és korszakon túl is mutató, lényeglátó igazsághordozóként is magasabb rendűnek tételeztetik, mint a romantika. E realizmuskoncepció (mely egyébként a lírát sem általában, sem Petőfire vonatkoztatva, soha nem nyert még csak félig-meddig meggyőző kifejtést sem) ideológiai okokból még csak-csak érthető lenne azon tudósok szájából, kik a marxista esztétikának e központi kategóriáját minden területen saját vezérlő princípiumuknak tekintették, ám az a tény igencsak elgondolkodtató, hogy még azon tudósok is, kik egyébként nem egy kérdésben szemben álltak a hatalmi ideológiával, a költészet történeti fejlődését tekintve e „meghaladó romantika, kibontakoztatandó lírai realizmus" dichotómiában fogalmaztak (s ha feltételezető is, hogy némely esetben a fogalmazás nyerseségét kényszerűen vállalt ideológiai alkalmazkodás szülte, a kifejtések következetessége és sokszerűsége, egyes elemzéseknek interpretatív stratégiája az alapok elfogadottságát sejteti). Feltételezhető, hogy e koncepció széles eltérjedettsége mögött a visszatükrözés-alapú, elsősorban leíró és ábrázoló jellegű tárgyiasságokban gondolkodó irodalommegközelítésnek igen széles és régi hagyománya köszön itt is vissza: az a hagyomány, mely az irodalmi (itt: lírai) szöveg referenciális vonatkozásainak kizárólagos elsődlegességet óhajt biztosítani, mind a magyarázat, mind az értékelés terén. Hogy régi példával éljünk: mily meglepő, hogy az oly érzékeny müelemző Horváth János is így érvelt hajdan nagy monográfiájának egyik helyén (A téli esték szoba-leírását, hangulatát elemezvén), „éreznie kell az olvasónak, mily tökéletes mértékben megfelel az elmélyedő líraiság