Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

ALBRECHT BETZ: Avantgarde, forradalom, restauráció. Heinrich Heine Liszt Ferencről

Albrecht Betz Avantgarde, forradalom, restauráció Heinrich Heine Liszt Ferencről Párizst a júliusi és a februári forradalmak közötti korszakban - 1830 és 1848 között - joggal nevezték „a modernség laboratóriumának". Ez sokkal inkább igaz volt, mint III. Napóleon második császárságában, melyet Walter Benjamin a „19. század fővárosaként" aposztrofált feltehetőleg Baudelaire-hez való ragaszkodása miatt. Itt található mindannak a forrása, csírája és kiindulópontja, melyet ma „európai modernnek" tartanak. Heine tudta, amikor nem sokkal az 1830. júliusi forradalmat követően áttelepült Párizsba, hogy a kor pulzusa többé nem Goethe Weimarjában, s még csak nem is a romantikusok egyetemi városaiban lüktet. Ezen időszak nagy kérdései az éppen kibontakozó ipari korszak - az arisztokrácia uralmáról a pénz polgárságának és a fináncburzsoázia hatalmára való történelmi áttérés - konfliktusaiban válik láthatóvá. Párizs éppenúgy a bankárok, gyárosok, tőzsdei spekulánsok, mint a forrongó munkások, a szociáíreformerek és hivatásos forradalmárok városa, valamint a természettudósoké és mindenféle műfaj művészeié és íróié. A nagyszámú emigráns - Lengyelországból és Itáliából, Németországból, Magyarországról és Oroszországból - nagy mértékben hozzájárult a sűrű és komplex eszmei irányzatok kialakulásához. Ezen forrongással telített kozmopolitizmus központjai a művészek esetében elsősorban a szalonok voltak; a nagy „saloniéres" (szalontulajdonos hölgyek) nevei még ma is ismertek - elég, ha Georges Sandra, d'Agoult bárónőre vagy az Itáliából párizsi száműzetésbe kényszerült Belgioioso hercegnőre gondolunk. Heine 1832-33 telén ezen szalonok egyikében ismerte meg Lisztet. Kettejük viszonyát a kritikával átitatott kölcsönös csodálat jellemezte. Különböző önkritikával, a későbbiekben egymástól eltérően fejlődő politikai opcióval, a saint-simoni út egy szakaszát együtt, az 1830-as évek sok más párizsi művészével és értelmiségi alakjával közösen tették meg. 1848 aztán vízválasztónak bizonyult. Ugyanis addigra már mindketten a nemzetközi művészvilág ismert hírességei voltak.