Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Romantika, biedermeier és realizmus
szolgál a romantikus kép alapjául, 26 voltaképpen csak módosítja a francia romantikus író megjegyzését. E föltevés segítheti a romantikus hagyomány kitartó továbbélésének a megértését, de nem jogosíthat föl annak a következtetésnek a levonására, hogy „századunk költészetében kevés található, amit ne lehetne a tágan értelmezett romantikus hagyományhoz sorobi". 27 Noha az idézett állítás 1958-ból - vagyis a posztmodernségről folytatott vitáknál korábbról - származik, a huszadik század közepének távlatából sem lehet kielégítően történeti az olyan felfogás, melynek alapján az összes avantgárdé mozgalom a romantika kiterjesztésének minősül. Más kísértéseket is célszerű elkerülni. Nemcsak a romantikának tematikus meghatározása tekinthető zsákutcának, de az a hiedelem is, mely szerint a romantika a középkor javára értékelte le a klasszikus ókort. Talán közelebb járunk az igazsághoz, ha az újklasszikus formaeszményt a művészi értékek időtlen, a romantikát viszont ugyanezeknek történeti felfogásával társírjuk. A történet- s nyelvbölcselet fordulata nyilvánvalóan döntő fontosságú, de hiba volna e két vonatkozásban következetességet tulajdonítani a romantikusoknak. A Risorgimento, a német s kelet-európai nemzetiesség, a pánszlávizmus, valamint a napóleoni s viktoriánus imperializmus mind összefügg a kulturális viszonylagosságnak a gondolatával, melyet legárnyaltabban Wilhelm von Humboldt képviselt. Kleist, Puskin, Mickiewicz, Petőfi s Wagner munkái egyaránt a romantikus szabadelvűség többértelműségét bizonyítják. Ezek az alkotók világforradalmat hirdettek, de nem állt távol tőlük a saját nemzetük magasabbrendűségének a gondolata. Dietrich Montén festménye, a Finis Poloniae (1832, National-Galerie Berlin) az 1830-3l-es lengyei fölkelés iránt megnyilvánult német rokonszenvet bizonyítja, Heinrich von Kleist 1808-ban, Ausztria francia megszállásakor írott költeménye, a Germania an ihre Kinder viszont utólag úgy is olvasható, mint meglehetősen támadó nemzetieskedés megnyilvánulása. Más alkotásokra is lehet hivatkozni, amelyek egyenlőségnek és szabadságnak azt a feloldatlan feszültségét sugallják, melyet Eötvös József oly éles elmével nevezett a tizenkilencedik század egyik fő jellemvonásának. 26 Paul de MAN, Romanticism and Contemporary Criticism = The Gauss Seminar and Other Papers, Baltimore and London, The Johns Hopkins University Press, 1993, 130. 27 Uo., 131.